A Tulileriák palotája és környéke hirtelen felbolydult. Rég nem látott élet költözött vissza, erre a nemrég még oly kísérteties, elhagyatott vidékre. Szolgák, munkások sürögtek-forogtak, a szélrózsa minden irányában. Egyetlen ember állt csupán, kezeit hátul összekulcsolva, és merőn nézte ezt a felpiszkált hangyabolyt. Időnként gyors parancsszavakat pattogtatott egy ide-oda cirkáló, régimódi lakájruhás, rizsporozott, parókás úrnak. 

• A hintómat, körülötte trombitás, lovas testőrökkel, ezentúl csakis az a hat ló húzhatja, amit Ferenc császár küldött nekem ajándékba. Értve vagyok?
• Igenis, Első Konzul Úr! – hajlongott a parókás. 
• Jöjjön velem!
• Igenis!

     Az egyik őrbódé mellett megáll. Szeme villámokat szór.

• Hogy lehetséges, hogy ezt a… vacakot… ezt a feliratot még nem vakarták le?!
• Melyiket is?
• Ott, te mafla! Azt! – mutatja. 
• Ó, már látom! Aszongya: 1792. augusztus 10-én megdöntöttük a királyságot, és nem is állítjuk vissza soha…
• Levakartatni!
• Igenis! Intézkedem.

     A parókás, gyorsan elhajlongott. Az Első Konzul egy darabig morcosan, fejcsóválva nézte a feliratot. Aztán ismét elindult. Egyenesen palotába tartott. Ott, az egyik szolgának odavetette: 

• Azonnal küldje hozzám Bernadotte marsallt!
• Igenis!

     Az Első Konzul komoran figyelte az emberek ténykedését. Érkezett azonban, lóhalálában Bernadotte marsall. Tisztelegve állt meg az Első Konzul előtt. 

• Parancsoljon Első Konzul Úr! Hivatott. 
• Igen, igen. Mint azt már sejtheti, itt szándékozom lakni, mostantól. 

     Bernadotte marsall körülnézett, és bólintott. 

• Sőt talán már azt is tudja, hogy nemsokára Császár kívánok lenni. 

     Bernadotte marsall meghajtotta magát. 

• Nézze, marsall úr. Én Önt királlyá, Svédország királyává akarom tenni. Van ez ellen valami kifogása?
• Ö… semmi, Első Konzul Úr!
• Akkor ezt megbeszéltük – mondta, és szúrósan nézett a marsallra. – Azonban van egy probléma, ami ennek akadálya lehet. 
• Úristen! Mi lehet az? – kérdezte ijedt arccal a marsall.
• Úgy tudom, van az Ön mellén egy tetoválás, marsall úr, mégpedig azzal a szöveggel, hogy: Halál a királyokra! Jól vagyok értesülve?
• Azt még… izé… részegen csináltattam… még a forradalom…
• Ezt a szót örökre felejtse el!
• Szóval… még régen… csi…
• Azonnal szedesse le! Végeztem!
• Igenis, Első Konzul Úr!

     A marsall elsietett. Az Első Konzul elégedetten dörzsölgette a tenyereit. Ment tovább a palotában, föl a lépcsőn. A munkások, ahogy elhaladt mellettük, földig hajoltak. A lépcsőfordulónál megállt, és megszólított egy merev tartású katonát. 

• Hé, te! Jean! Ugye Jean vagy?

     A katona összecsattantotta a csizmáit és szalutált. 

• Igenis, Első Konzul Úr!
• Menj, keresd meg és küldd föl a lakosztályomba Chambonas márkit!
• Igenis!

     A katona elcsörtetett. Az Első Konzul pedig folytatta komótos útját a lakosztálya felé. 

Természetesen az Ő lakosztálya lett elsőnek kész. Azazhogy, pontosan ugyanolyan lett minden, ugyanazokkal a bútorokkal, egyebekkel, mint amikor még XVI. Lajos lakta. Mert így parancsolta az Első Konzul. 

     És jött parancsra, Chabomas márki is. Régimódian, varkocsosan-rizsporosan, mint a megelevenedett XVIII. század. Az ajtónálló jelentette be:

• Első Konzul Úr! Chambonas márki!
• Küldje be!

     És ő belépett. Csupa kellem, méltóság, és szervilizmus. Az Első Konzul ülve maradt. 

• Hívatott, Első Konzul Úr!
• Valóban. Hívtam. És tudja, miért, márki úr?

     A márki erre úr összezavarodott. Maga volt a kétségbeesés. 

• Én csak… Az nem úgy volt, kérem! Aljas rágalom!

     Az Első Konzul a kezével int.

• Kérem, jöjjön közelebb, márki úr!

     A márki lassan közelebb araszolt. 

• Márki úr, én Önt megbízom egy rendkívül fontos feladattal. Minden szakértelmére, tudására szüksége lesz. Ön mától az Udvari Etikettért Felelős Miniszteri Biztos, magyarán, az UEFMB. 
• Ez biztos?
• Mint a halál, márki úr!

     A márki buzgón egy könnyet morzsolt el a szemén, és olyan mélyen hajolt meg, ahogy tán még sohasem, senki előtt. Az Első Konzul fölállt. 

• Önnek az lesz a feladata, hogy a régi kort visszahozza! Azt akarom, hogy mindenben megnyilvánuljon a forradalom el…
• Ó, csak egy apróság, kedves Első Konzul! Forradalom – nincs és nem is volt soha. Ez a helyes kifejezés. 
• Ön jól kezdi, márki úr. Birtokait, járandóságait, és személyzetét, természetesen mind visszakapja. A mai naptól fogva. 
• Csak még egy icipici apróság, Első Konzul Úr!
• Hallgatom, márki úr. 
• A pénz… ö… Sokat vesztett ám az értékéből, mint tudja… és…
• Ön ne aggódjék, csak végezze a dolgát! Állítson össze egy udvari-etikett kézikönyvet, egy héten belül. A nyomdaköltséget én állom. Mindenkihez el kell jutnia, így akarom. 
• Természetesen, Első Konzul Úr! Minden úgy lesz, ahogy Ön parancsolja. 
• Akkor lásson munkához. Egy hét múlva jelentkezzen a kézirattal! Elmehet!

     A márki széles mosollyal földig hajolt, és kiment. 

Estére már, az Első Konzul a Konzulné lakosztályában volt. Pontosabban: az ágyában. Éppen enyelegtek. 

• Íme, a királyné, Marie-Antoinette ágyát, most a Konzulné lakja… Úgy érzem, mintha az elődöm számon kérné, hogy itt vagyok…
• Büszke lenne rá! – mondta az Első Konzul, és beleharapott neje vállába. 
• Au! Ez fájt! 

          A Konzulné fintorogva megszagolta férje nyakát.

• Ni! Mi ez? Olyan átható királyszagod van, hogy csak, na!
• Majd kiszellőzik! Biztos a lakosztályomban ragadt rám. Ám hamarosan másmilyen szagom lesz. 
• Milyen szag?
• Egy új szag, kedvesem! – mondta az Első Konzul, és kifejtette maradék ruháiból a feleségét.