A faluban már elejétől fogva mindenki tisztában volt vele, hogy a kis Kundból egyszer nagy ember lesz. A szülei is tudták. A testvérei nemkülönben. Mindenki tudta hát, csak éppen ő nem. Mert nem foglalkozott a témával. Kisebb dolga is nagyobb volt annál. Mert egész nap, télen-nyáron – merült. 

     A szülei fejcsóválva vették tudomásul ezt a furcsa bogarát. Az apja komoran dörmögött, ümmögött-hümmögött a bajsza alatt, míg anyja időnként rá is szólt, kétségbeesetten összecsapva a tenyereit: „Kund, fiacskám, mi lesz belőled? Halacska? Vagy békaember? Jaajj!” De Kund sose válaszolt. Csupán sokatmondóan mosolygott, és máris nyargalt le a folyóhoz…  

    Testvérei: húgocskája és öcsikéje tisztelték, mint bátrat, hősiest, kivételest. A falu többi gyereke azonban tartott tőle. Kund soha nem játszott velük. Hogyisne! Ő: merült. Egyre csak merült…

Teltek, múltak az évek. Kund szép szál legény lett. A falu lányai bolondultak érte. Kiderült azonban, hogy „bogarát”, nemhogy kinőtte volna, hanem – ha lehet ilyet mondani – inkább nagyra növesztette. Így hát, a leendő anyós- és apósjelöltek foggal-körömmel tiltakoztak az ellen, hogy lányuk egy efféle „alakkal” összeálljon, mondván, hogy: „Lyányom, lyányom, kerüld el sürgősen ezt a… szörnyeteget! Még megbűvöl…” 

     Esténként a lányok nyugtalanul, telesírt zsebkendővel tértek nyugovóra…

Történt pedig, hogy az Úr 1051. esztendejében Henrik császár jókora haddal rontott neki Magyarországnak. Az az év igen esős volt. A császár Stájerország felől közelítette meg Székesfehérvárt. Egy hadoszlop a Duna partján vonult. Gebhard püspök volt a hajók parancsnoka. Azokon szállították az élelmiszerellátmányt a seregnek. Lévén, hogy a magyarok kevesek voltak ekkora sereggel szembe szállni, fortélyokkal igyekeztek túljárni a császár eszén. Trükkök sokaságát, mondhatni seregét vetették be. A püspök írt a császárnak egy levelet, Győrből, melyben azt tudakolva, hogy hát mégis, hol várjon rá. Ez a levél azonban sohasem érkezett meg a címzetthez. A küldöncöt ugyanis rövid úton lefülelték, és elkobozták tőle a pecsétes irományt. Sőt, egy pofont is lekevert neki Buzogányöklű Vazul, a megtaláló: „Azapád, ’megazisten! – szólt vigyorogva Vazul, majd beleköpött a tenyerébe. – Nesze, egy kis útravaló!” A küldöncöt ezzel légi úton küldte vissza övéihez, mintegy postafordultával. Buzogányöklű Vazult pedig ez az egyszerű pofon emelte ki közlegénymivoltából, és tette meg mindjárt hadnaggyá.  

     Henrik császár dúlt-fúlt mérgében. Főleg, amikor megkapta a „levelet”, amelyet maga Buzogányöklű Vazul diktált le Kundnak. Rejtély, hogy Kund hogyan és mikor tanult meg írni-olvasni deákul, de hát, legendás embereknél nem lepődhetünk meg semmi furcsaságon. Nincs értelme firtatni. Száz szónak is egy a vége, ő megírta, és felkérést – pontosabban: parancsot – kapott mindjárt a hadnagy úrtól, hogy vigye el a császárnak, lehetőleg végig víz alatt úszva, teljes titokban, feltűnés nélkül, rangrejtve. Talán mondanom se kell, hogy Kund számára nem volt nagy kunszt ezt véghez vinni, szinte játékos testgyakorlatnak tekintette a veszélyes feladatot, még örült is neki. Hát ilyenek voltak a sportemberek – már akkor is! 

     „Megteszem, hadnagy úr, kezet rá!” – rikkantotta, és belecsapott Buzogányöklű Vazul hatalmas tenyerébe, mint a villám… A Gebhard püspök „levelében” egyébiránt ez állt: 

Császári Felség, nagyuram! Még mindig kótyagos a fejem a… Igen, de még hogy! Képzelje, Felséged, holnap, amikor éppen ki akartunk kötni, a visegrádi vár legmagasabb tornyán (így tartottam megfelelőnek), hát a várból kirohantak a legszebb fiatal magyar nők, akiket életünkben (bocsásson meg, Felséged, azt hiszem, mindnyájunk nevében írhatom, akik ezt láttuk és megtapasztalhattuk) valaha is láttunk, méghozzá – Urambocsá! – anyaszült meztelenül! Lelki szemem már látja is Felséged orcáját, amint ezen elcsodálkozik kissé, pedig az igazat, a színtiszta igazat írom! Esküszöm a… Ezzel azonban még nincs vége a történetnek. Folytatom is. Na, szóval, hogy egyik szavam a másikba ne öltsem…

Henrik császár eddig jutott a felolvasásban. Tovább nem bírta, és nem is volt kíváncsi a részletekre. Éktelen haragjában a nagy tölgyfaasztalra sújtott az öklével. Minek is az lett a következménye, hogy csúnyán bedagadt, úgyhogy hetekig csak pólyásan tudta így-úgy használni a jobbját. És ez még nem volt elég! Sorscsapás sorscsapás hátán. Kisült, hogy a hadsereg élelmiszerellátó hajóit – érthetetlen volt a császár számára, hogy mindeközben Gebhard püspök úr hol a bánatban volt – valaki, vagy valakik megfúrták, és a hajók a mélyre süllyedtek. Az összes. Olyan mélyre, mint Gebhard püspök süllyedt – a császár szemében. Ez már sok volt Henrik császárnak. Súlyos letargiába esett. 

     Hát még ha tudta volna, hogy mindezt Kundnak köszönhette… 

     Ugyanis a következő történt. Kund alulról támadt a hajókra. Egy fafúróval. Azzal ugyan nem volt olyan gyors a munka, de egy-egy hajót a víz alatt három órai fúrás után, sikeresen elsüllyesztett. Reggeltől estig volt a víz alatt, mire az összes hajó elsüllyedt. Hogy írmagjuk sem maradt. A hajók legénysége eszeveszett ordítással menekültek a partra. De senkinek sem esett bántódása. Egyedül Gebhard püspököt nem találták. Egy ideig azt hitték, elmerült a folyóban. Ám az egyik matróz látta, amint a fejét fogva, eszelős vigyorral, artikulálatlan üvöltéssel, elmenekült. Évekig nem mert a császár elé kerülni…  

Kundot ezután nagy megtiszteltetés érte. Buzogányöklű Vazul – immáron kapitány – a király elé terjesztette javaslatát, hogy Kundot jutalmazzák meg. András király megtette. Sőt, kinevezte Kund kapitányt – igen, igen, kapitány lett ő is! – a Királyi Búvár- és Hajó-megfúró Dandár Főparancsnokának és Kiképzőjének. 

     Kund szerényen mosolyogva vette át, személyesen a királytól, az erről szóló pátenst. A király megveregette a vállát, és ekképp szólt: „No, no, ne szerénykedjen Főparancsnok uram! Büszkék vagyunk magára! Maga is büszke lehet magára!” 

A faluban – mit a faluban, az egész Magyar Királyságban – másról sem szóltak, lelkendeztek a népek, mint Kund rendkívüli hőstettéről. Igen rövid idő alatt legenda lett. Élő legenda. A lányok szülei most már valósággal könyörögtek neki, hogy: vigye csak a lányukat, örömmel viheti, mindet! 

     Ó, hogy sírtak a lányok, mikor látták, hogy Kund kurtán-furcsán faképnél hagyta őket, és első dolga volt, hogy leszáguldott a folyóhoz, és – merült…