– Ön rövid időn belül óriási hírnévre tett szert, ami példátlan, és amiért őszintén gratulálok. Miben rejlik ez a titok, Ön szerint?
– Ó, nem vagyok én olyan nagy művész, bármennyire is annak kiáltanak ki sokan! Én csak a mi templomunk, templomocskánk ügyeibe néha besegítgetek, önszántamból és szívesen. Láttam, hogy az ötszáz éves kis Krisztus-szobron, nagyon lekopott a festék, és gondoltam, kifestem magam. A plébános úr és a hívek majdnem széttéptek dühükben, de én érzem, hogy az idő engem igazolt. Most már a világ minden tájáról jönnek ide hozzánk, hogy megtekintsék az alkotásomat…
– Valóban. Ahogy Ön festette át, az módfelett eredeti. Olyan hihetetlen mértékben üt el az eredetitől, hogy az…
– Hát, tudja, hogy van az, az ember teszi a dolgát, legjobb tudása szerint meg minden, hiszen a magam módján én is művész volnék, ugyebár?
– Hát, ö…
– Mondták már, és én is úgy látom, hogy én egy naiv festő vagyok.
– Ezt én is úgy érzem.
– Meg, hogy olyan… izé… hogy is mondják, auto…
– Autodidakta.
– A számból vette ki a szót! Na, szóval, mivel nyugdíjas vagyok, a gyerekeim meg az unokáim külföldön élnek, rengeteg időm van, és hiszek a tehetségemben. Namármost, ott van az a Monaliza, vagy mi, és én néztem, hogy a mosolya nem igazi mosoly, a háttér is elég sötét, én meg tudnám csinálni úgy, hogy…
– Csak nem akarja átfesteni azt is?!…
– Miért ne! Aztán, ha azzal végzek, ott van az az Utolsó vacsora című freskó, véleményem szerint olyan kopott már, hogy…
– Csak nem akarja átfesteni azt is?!…
– Miért ne! Időm, mint a pelyva, jaj, nem is értem, mit akadékoskodnak annyira, ha valamit szebbé tesz az ember, azzal nagy szolgálatot tesz az emberiségnek. Én szeretném jobbá és szebbé tenni a világot…
– Segítsééég! Segítsééééég!…
– Úristen, hát magát meg mi lelte? Hívjak mentőt?
– Segítséééééég!….
– Várjon, maradjon úgy! Van egy ötletem. Ne mozduljon… egy perc az egész… ez az… mindjárt felskiccelem… otthon meg… vászonra viszem… Hogy is mondta az előbb?
– Segítsééééég!…
– Ez az! Csodálatos…