A két szerzetes nagyon összekülönbözött. Egymaguk voltak csupán, a klastrom író- és másolótermében, az idősebb, tapasztalt Publius testvér, és a fiatal, heves Anzelmus testvér. Nyáréjszaka volt. Jócskán éjfél után járt az idő, és már vagy fél órája vitatkoztak a gyertyák imbolygó lidércfényeiben. 

• Akkor is azt mondom, Anzelmus, hogy trehány vagy! – dörögte Publius.
• Hogy mondhatod ezt, Publius? Én mindent tőlem telhetőt megtettem!
• Minden tőled telhetőt?! Akkor mégis, magyarázd már el nekem, hogyan létezhet az, hogy azt írod: „Születése napjaként teljes egyöntetűséggel kijelenthető az, hogy április 2-án született.” He? És hogy írhatod azt, hogy: „Az asztrológusok számára születési adatai kifogástalanul rendelkezésre állnak.” Miközben a születési évét hol 742-re, hol 743-ra, hol pedig 747-re teszed. Ráadásul azt nem is írod, hogy melyik napon, hány órakor született. Kérdem én, hogyan lehet így „kifogástalan horoszkópot” készíteni, mint írtad? Neked elment az eszed!
• Nekem ment el az eszem?! 
• Igen, neked. Olyan Nagy Károlyt eszeltél ki, aki a lehetetlennel határos! Nekünk hiteles, életszerű anyagot kell leadnunk, nem érted, Anzelmus? Suger apát úr nagyon pipa lesz ránk, ha…
• De hisz…
• Na, csak semmi kifogás! Fogj hozzá és javítsd ki! Olyan legyen, mintha tényleg élt volna. Gyerünk!
• Lesz szíves, Publius testvér nem parancsolgatni nekem? Igen hálás lennék. 
• Elég legyen! Dolgozzunk tovább. Én megalkotom Károly testi valóját, te meg írd meg a sorsát. Ilyen egyszerű. Csak egy kis fantázia, Anzelmus barátom!

     Anzelmus morogva látott neki munkájának. Publius pedig, tollát rágcsálva, az ablakon át a csillagos égre emelte tekintetét. 

     Másnap éjjel, már egymás írását olvasták. 

• Már megbocsáss, Publius testvérem, de nem értelek! – mondta Anzelmus kikerekedett szemmel.
• Mit lehet ezen nem érteni?
• Hát például azt, hogy 201 centiméter volt, állandóan lóháton volt, és 19 gyermeke született, továbbá azt, hogy nem tudott írni…
• Nem értem a problémát. 
• De akkor meg hogy tudott törvényeket írni? 
• Miért, diktálni nem lehet? Ej, ne oktondiskodj már! 
• De a negyvennégy év uralkodása alatt negyven éven át háborúzott!
• És?
• Hogyan lehetett akkor, hogy, mint írod: „Ő volt az első európai, aki néprajzkutatóként tevékenykedett, mert gyűjtötte a régi dalokat. Nyelvészként is jeleskedett. Sőt, Károly az egész elvadult latin nyelvet és írást tisztíttatta és csiszoltatta.” Mit tudsz erre mondani?
• Mármint mentségemre, Anzelmus? Hogy jössz te ahhoz, hogy engem bírálgatsz? Hát mit képzelsz te?! 
• De hisz Suger apát…

Gyanakodva néz Anzelmusra. Anzelmus szomorúan sóhajt egy nagyot, aztán folytatja.

• Hát nem érted, hogy itt és most; mi éppen történelmet hamisítunk?

Publius testvér fejét csóválva elmosolyodik, és szelíden, joviális barátsággal Anzelmus vállára teszi a kezét. 

• Anzelmus, Anzelmus, te még… hm… nagyon fiatalka vagy…  nézd…

Anzelmus kétkedve nézi. Publius testvér föláll és az egyik írópultról leemel egy kancsó bort és két kisebb fakupát, majd odaviszi hozzájuk. Megtölti borral a kupákat, egyiket odanyújtja Anzelmusnak, és megfogja a magáét.

• Beszélgessünk, testvérem! – fölemeli a sajátját – De előtte, igyunk! 

Koccintanak. Anzelmus komoran kortyolja a borát; Publius is egy jót kortyol, és örömtől csillogó szemmel figyeli elkenődött társát. 

• Igyál még, na! Helyes, csak nyugodtan, van még. Borunk is, időnk is. Figyelj rám!

           Anzelmus szemein az enyhülés jelei mutatkoznak; sőt némi mámor jelei is. Kíváncsian figyel Publiusra. 

• Így már jobb. Nos, te most nyilván azt hiszed, hogy mi történelmet hamisítunk – Anzelmus szólni szeretne, de Publius int neki. – Várj, hadd folytassam! Amit mi teszünk, az, egyszerűen szólva nem más, mint hogy: történelmet írunk…

     Anzelmus csak néz tátott szájjal. Publius is elhallgat. Egy darabig nézik egymást: Anzelmus hitetlenkedve, Publius barátságosan mosolyogva. 

• Nyilván meg kell emésztened az előbbieket – folytatja Publius –, de ne legyenek rossz érzéseid. Suger apát úr nem véletlenül minket bízott meg ezzel a nagy feladattal. Két jó tollú, kreatív emberre volt szüksége. Ezek volnánk mi. 

     Anzelmus, némi kaján fintorral mondja:

• Értettem. Tehát találjuk ki, vagy inkább: fel, a múltat. 

     Publius elkomorodik. 

• Ezt úgy mondod, mint aki most, ebben a pillanatban jött volna rá, hogy mire készülünk. 
• Félreértesz, Publius. Én csak lelkiismeretfurdalásból, bűntudatból…
• Várj, várj! Kérdeznék valamit.
• Parancsolj. De én előtte még…

     Anzelmus újra iszik, az utolsó cseppet is kiissza a pohárból. Publius bólint és folytatja.

• Tedd a kezed a szívedre: szerinted van olyan ember, aki emlékszik a 200 vagy akár még több évvel ezelőtt történt dolgokra? Én erősen kétlem.
• Most, hogy mondod…
• Gondolj bele, ha azt mondom Vladelmár császáré volt az egész ismert világ, mondjuk 350 éve, akkor…
• Értelek, értelek! – mondja Anzelmus lelkesen. 
• Na, ugye! Honnan tudja bárki is, hogy nincs igazam? Hogy egyáltalán létezett-e ez a bizonyos Vladelmár császár?
• Mondjuk, a nyomok… teszem azt, épületek, műalkotások vagy az azokból az időkből származó írások…

     Publius föltette a kezét, és tenyerével az írópultra csapott.

• Te nem is tudod, mennyire igazat mondtál!
• Márhogy?…
• Pontosan! Mert az egyéb leleteket, épületeket például, nehezebb bizonyítékként nem elfogadni, ellenben az írásokat, vagyis az okiratokat, krónikákat, szerződéseket, jelentéseket, birtokleveleket, kódexeket, egyebeket simán meg lehet hamisítani…

     Anzelmus lehajtott fejjel, halkan motyogja maga elé:

• Vagyis a történelmet…

     Publius Anzelmus vállára teszi a kezét. 

• Ne folytassuk inkább, amit elkezdtünk, Anzelmus?

     Anzelmus fölnéz rá és rekedten szól:

• Igyunk még előtte.

     Publius örömmel kel fel és kitölti maguknak a kancsóból a maradék bort, majd átadja Anzelmusnak a poharat, így szól:

• A szent küldetésre!
• A… szent… küldetésre…

     Egy hajtásra kiisszák a bort. Aztán Anzelmus szemében hirtelen fény gyúl.

• Már meg is jött az ihlet! Máris rengeteg ötletem van!…
• Jól van, barátom, szívből örvendek ennek. 

     Anzelmus, oda se figyelve, ráborul az írópultra, belemártja a tintába a tollát, és sebesen írni kezd. Publius elnézi őt egy darabig, majd mosolyogva odalép a saját írópultjához; az ég felé néz és elkezd ő is dolgozni.