Juliska egész a mocsárig elsétált, pedig nem is akart arra menni, és az sem tűnt fel neki, hogy már alkonyodott. Elmélázott. A közelgő házasságán gondolkodott. Arról, hogy apja olyan férfihoz akarja adni, akit még sohasem látott, és akiről nem tudott semmit. Azon kívül, hogy egy nagy birtok ura, valahol az ország másik végén. Egyszer csak arra eszmélt, hogy valaki (vagy valami) hirtelen egy nagy cuppanással elé termett. Juliska a szívéhez kapott és felsikkantott. A lény szelíden kurrogott-vartyogott hozzá, és barátságosan integetett is neki, sáros-ápolatlan kezeivel.  Juliska megnyugodott kicsit. De azért ámulva nézte a furcsa szerzetet. Úgy 8-9 éves lehetett az ember-fiú (mert arra rájött, hogy nem lehet állat). Egy elvadult fiú, gondolta. Félénken, de kedvesen megszólította:

• Ki vagy, fiú? Honnan jöttél?

A lény csak nézett rá bizalommal, és kurrogott egyet.

• Izé… értesz magyarul? – kérdezte Juliska.

Megint nem válaszolt a fiú. De a tekintete mintha azt mondta volna: „Sajnos nem, szép kisasszony, de ha akarja megtanulok szívesen. Becsszó!” Juliska csak annyit értett belőle, hogy a fiút el kell vinnie az apjához, hogy szegénynek ne a mocsárban kelljen élnie. Elindult hazafelé, és végtelen kedvességgel intett neki, hogy menjen utána. 

Egyszerre őrült csörtetés hallatszott a közelből – a fiú brekegni kezdett és egy békaugrással eltűnt a mocsárban… 

Juliska aggó arccal nézett utána. „Ó, szánd meg őt, kegyes Békaisten!” – sóhajtott magában. Aztán feltűnt apja, fáklyásan, három zordon katona kíséretében.

• Megvagy, kislányom! – szólt könnyekkel a szemében az apa, és átölelte Juliskát. 
• Édesapám! – csak ennyit mondott Juliska, hozzásimulva.
• Mindent tűvé tettünk érted, most végre megkerültél!

A morc katonák bajszukat pödörve, ámulattal nézték Juliskát. Mert Juliska tényleg nagyon csinos volt. Maguk között úgy mondták: „Mm, helyre leányzó ez a Juliska!”

Aztán indultak hazafelé. 

Másnap reggel Juliska ismét kilopódzott a várból. Egy konyharuhába csomagolva vitt a szegény fiúnak némi élelmet. Húst, kenyeret, hagymát és néhány szép, fényes, piros almát. 

Meglepődött, hogy a fiú már várta. Ott térdelt, ahol az elmúlt napon. Előtte: frissen fogott halak, meg egy jókora varangyosbéka teteme. Brekegett egyet Juliska felé, mintegy köszönésképp, és fejével lelkesen mutatta a zsákmányát, mondván, hogy az övé, csakis az övé, Juliskáé az egész – tessék elfogyasztani! 

Juliska szinte megkukult a megdöbbenéstől – és az undortól. Egy percig kiguvadt szemmel nézte a halott varangyot. Aztán lassan lehajolt, úgy két méterre a fiútól, kibontotta a konyharuhát, és leborította a fiú elé, amit hozott. A fiú megdermedt. Hipnotizáltan bámulta a fényes, piros almákat. Majd félve, óvatosan hozzájuk ért, de nyomban vissza is rántotta a kezét. Borzadállyal szagolgatta az ujjait. Juliska kedvesen mosolygott rá, és szelíden nógatta, hogy tessék, lásson hozzá, az övé, mind! 

Miután látta, hogy nem megy vele semmire, kezébe vett egy almát, és jelentőségteljesen ajkához emelte, és beleharapott. A fiú borzadállyal nézte a jelenetet… Juliska ekkor szólalt meg először:

• Isteni ez az alma! – mondta, és csettintett egyet a nyelvével. 

Ezzel felkeltette a fiú kíváncsiságát. Közelebb jött a lányhoz. Szájához emelt egy másik almát és beleharapott. Aztán még egyet. Meg még egyet. Mígnem, Juliska legnagyobb örömére, fölfalta az egész almát.  A fiú elragadtatott brekegésbe kezdett. 

• Csodálatos, nem? – kérdezte Juliska. 
• Brek! – szólt a fiú.  

Juliskának sikerült minden ételt elfogadtatnia a fiúval, aki a húst különösen ízletesnek találta – sűrűn vartyogva kebelezte be. Aztán rámutatott az ő zsákmányára. 

• Nem, nem, én már tele vagyok, nemrég reggeliztem – szabadkozott Juliska, és mosolyogva a hasát tapogatta, mondván, hogy már tele van. – Te fiú – szólt aztán –, nem akarsz velem jönni a várba? Csodálatos dolgod lenne. Ehetsz annyi húst, amennyi beléd fér. A szüleim is biztosan megkedvelnek. No?

A fiú csak bárgyún pislogott rá. Juliska lágyan megsimogatta a kezét; a fiú megdermedt a meglepetéstől és csak halkan vartyogott. Juliska fölállt. 

• Gyere utánam, te kedves, szegény fiú! – szólt. 

A fiú egyhelyben maradt. Zavartan és csalódottan nézte a lányt. Juliska a kezével intett neki, hogy kövesse. A lány lassan elindult. 

A fiú vagy félpercig nézte a távolodó lányt, majd hirtelen egy nagyot brekegett, és hatalmas békaugrásokkal Juliska után eredt…

Talán egy hét is eltelt azóta, hogy Hany István a várba került – ezen a néven keresztelték meg ugyanis a fiút, de mindenki csak Istóknak hívta –, mire kiderült róla sok minden. Például, hogy nem lehet megtanítani írni-olvasni. Sőt a beszédre sem. Továbbra is csak vartyogott-brekegett a szerencsétlen, és a kezdeti türelem gyorsan elszállt a várbeliekből. A durva katonák csak froclizták, kinevették. Csak Juliska értett „szót” vele. Őhozzá Istók nagyon ragaszkodott. Mindenhova követte… volna, ha engedték volna.

Esténként kint aludt a váraljában, egy esőtől-széltől alig védett helyen. És hogy azért már mégse járjon anyaszült meztelenül, egy zsákot adtak rá, kivágva három helyen, hogy a feje és a karjai kiférjenek rajta. Ezt is csak nagy nehezen tudta elviselni, folyton lerángatta magáról, mire megértették vele – sűrű verések útján –, hogy igenis rajta kell, hogy maradjon, punktum. Ezt megértette. Igazából csak pecsenyeforgatásra és vízhordásra tudták befogni. Máshoz nem igazán értett. 

Telt-múlt az idő, Istók már jó-néhány hete ott volt a várban, mindenkinek mulatságára, de továbbra sem mutatott semmiféle fejlődést.     

Aztán eljött Juliska menyegzőjének napja. És attól kezdve minden megváltozott. Istók nem értett ugyan semmit az egészből, de halványan érzékelte, hogy valami készül. 

Szép nyári nap volt. A várban, az udvaron hatalmas készülődés zajlott. Levágtak két hízott ökröt, beletöltve mindenféle szárnyasokkal, jó fűszerekkel, és két nagy tűz körül forgatták, a többi helyen óriási üstökben főtt-rotyogott a sok mártás, leves, sültek a sütemények, kenyerek. Istókot is befogták a munkába. Ő forgatta az egyik ökröt, míg bambán pislogva figyelte a sürgő-forgó, zajos népséget. 

A főszakácsmester, aki vármegye-szerte híres volt vaskos tréfáiról, odalépett selma mosollyal Istókhoz, és megszólította:

• Te, fiú! Mit csinálsz?

Istók csak nézett, és halkan kurrogott. A főszakács erre a nagy fakanalával ráhúzott a fiú fejére:

• Ezt azért kaptad, mert… LÜKE vagy, hahaha!

Nevetett aztán az egész csapat, csak Istók dörzsölgette méltatlankodó brekegéssel, a fejét. 

Juliska kijött a várból ragyogva, teljes esküvői pompájában. Rámosolygott mindenkire – mintha a Napot látta volna mindenki. Istók elragadtatva nézte, majd hirtelen elszáguldott a mocsár felé. Tátott szájjal bámulták utána. De hamar visszarendeződött minden, a munka folytatódott. Juliska arcán megjelent egy felhő. Aggódott a fiúért, erősen megkedvelte. Most, hogy eltűnt, elszomorodott. 

De nem sokáig szomorkodott. Istók, arcán üdvözült mosollyal, megérkezett. Egy jókora, púpozott tálat hozott Juliskának. Benne, a szerinte legnagyszerűbb csemegékkel: békákkal és egyéb mocsári nyalánkságokkal. Áhítatos arccal, Juliska előtt meghajolva, átnyújtotta nászajándékát Juliskának. Juliska nem tudta elfogadni, csak borzadva, szája elé tett kézzel, iszonyattal nézte a tálat. Istók kedvesen brekegett neki. Ekkor két durva katona elkapta a tálat, elhajították, majd jól fenékbe billentették Istókot, aki vagy hat méterre repült tőlük. 

Ezt már nem tudta a fiú elviselni. Dacos arccal ledobta a darócruháját és a mocsár felé iszkolt, sebesen. 

Juliska felsikoltott. Mindenki megállt, mintha sóbálvánnyá váltak volna. 

Rohanva jött ki a várból az apja.  

• Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát neki! Mi történik itt?! – süvöltötte. 

Már kezdték volna elmesélni neki, amikor a következő történt: a már zokogó Juliska, letépve magáról gyönyörű ruháját, kilépett belőle, és immáron teljesen mezítelenül, elborult, könnyes arccal a fiú után szaladt, miközben sikoltozva mondta:

• Istók, váááárj meeeeg! Istóóóók!… én is megyeeeeek!…

Senki, még csak moccanni sem tudott hosszú-hosszú ideig. 

De addigra Juliskát már elnyelte a messzeség…