–   Szervusz, szervuszocska, kedves Klári! Örülünk, hogy eljöttél ide a stúdiónkba, és, hm, interjút adsz nekünk. 

–   Először is: ne beszéljen velem úgy, mintha egy óvódás lennék. 

–   De, hisz… nagycsoportos óvódás vagy, tudtommal…

–   Másodszor: jó lenne nem elbagatellizálni az ügyet, amit képviselek, és amiért itt vagyok. 

–   Ö… tehát… az elmúlt napokban, az ENSZ Klímakonferenciáján voltál…

–   Katowicében.

–   Igen, ott, és fel is szólaltál. Mi a benyomásod, Klárika…?

–   Ne nevezzen „Klárikának”, ha kérhetem.

–   Szóval… Klári. Mi a benyomásod, érhetett-e el valamit, ez a nagy konferencia? Értem itt ezalatt, példának okáért a káros széndioxid-kibocsátás sürgető kérdését.

–   Úgy gondolom, hogy a 24. órában vagyunk. Még lehetne tenni, de kérdés, hogy az un. hatalmasok, a politikusok, akarnak-e, sőt tesznek-e valamit? Nos, véleményem szerint, ez egy globális probléma, tehát globális választ, válaszokat kell rá találni. Sürgősen. Hangsúlyozom: nincs sok időnk! A szakemberek 12 évet jósolnak, azután…

–   Klárik… akarom mondani: Klári, szerinted mi lesz azután?

–   Azt jobb, ha nem tudja… Ezért nem fogok iskolába járni. 

–   Már hogy…?

–   Jól hallotta. Ezt még az óvódás is megérti. Minek tanuljak egy olyan jövőért, ami lehet, hogy el sem jön?

–   Ezt meg hogy érted?

–   Még mindig nem érti?

–   Nem egészen…

–   Akkor minek magyarázzam? Kezd elfogyni a türelmem. Mondja, járt maga iskolába, egyáltalán? Mert nekem – őszintén szólva – nem tűnik egy kimondott entellektüelnek. Már, ha érti, mit jelent e szó.  

–   Meg leszel mondva az Óvó néninek!

–   Azt szeretném én látni!

–   Azért is!

–   Látja? Maga nem képes az intelligens párbeszédre. Eljövök ide, hogy figyelmeztessem az egész országot, sőt az egész emberiségre, a veszélyre, erre maga holmi kicsinyes árulkodással fenyeget. Mi, az oviban az ilyeneket egyszerűen kiközösítjük. 

–   Akkor, kérlek, beszélj azokról a veszélyekről, naaaa… Még van pár percünk. Tessék!

–   Hát jó, nekem is van szívem… Szóval, cselekedni kell. Össze kell fognunk. Mi, ovisok meg az isisek, összefogunk a középiskolásokkal, a főiskolásokkal meg az egyetemistákkal egyetemben… 

–   És a felnőttek?

–   Miért? A főiskolások meg az egyetemisták talán nem felnőttek?

–   De.

–   Látja, mindig nekem van igazam. Namármost, összefogunk a felnőttek ellen, és…

–   De hisz az főiskolások és az egyetemisták is felnőttek, nem?

–   Nem tudom, miért kotyog bele állandó jelleggel az expozémba. 

–   Jó, jó, lakat a számon, becsszó!

–   Tehát: Önök felnőttek el akarják venni a jövőnket. Talán már el is vették… Hagyják szépen békén az Északi-sarkot, sőt az egész Földet, mert az a miénk is, nem kell több kőolaj, érti? Elég volt! A gázból is és a műanyagokból! A szemétből! A szemetekből! A bolygót, a tengereket, óceánokat már elöntötte a műanyag szemét. Az űrben ott bolyonganak, mindörökre. Költöttem is ebből egy verset, fejben, persze, mert írni-olvasni még nem tudok… 

–   Halljuk, Klári.

–   Az egy szemét, akinek nem bántja szemét a szemét.

–   Bravúros, óriási!

–   Most nem erről van szó… Ön talán nem érti, miről beszélek?

–   Dehogynem. Ez a vers fantasztikus! Ez…

–   Hát jó… Legalább elmondhattam, amit akarok. Köszönöm a tévétársaságnak, hogy…

–   Vad Klári, nagycsoportos költőt hallották.