Halott ujjakkal tépett hajamba a fagyos északi szél. Szívem dobbanás nélkül várta az újabb hófúvást. Dermedten tartottam arcom a jeges áradatba, miközben reménykedve vártam, hogy lecsendesül az őrülten csapkodó szélvihar. A mögöttem felhangzó tétova lépteket elnyomta az ádázul vissza-visszatérő légáramlat. Gyengéd karok ölelése melegítette lelkem, miközben a hűvös ajkak a hajamba lehelték édes szavaikat. Nem értettem jelentésüket, hisz a nyelv, amelyen beszélt egy távoli, számomra -és mindenki más számára is- ismeretlen nyelven szólt. Ujjamat ajkamra téve jeleztem neki. A hangok elhaltak és már csak az édes lehelet ambrózia illatú simogatása maradt hátra. Vállam fölött hátranyúlva simogattam meg kedves arcát. Érintésem összekötött minket, miközben a szél arcomba csapta hószín haját.
Láttam égő tekintetével saját nyomorúságom, saját könnyáztatta arcom, saját vérmocskos öltözékemet. És mégis: mindezek ellenére éreztem, amit ő érez és nem riadtam vissza, attól, hogy saját érzéseim tükörképét látom izzani a saját szememben. Hirtelen megszűnt minden zaj, minden mozgás. Az Idő megfagyott, és a levegőben megdermedt hópelyhek, megannyi fényes gyémántként ragyogtak fel.
Ott álltunk ketten a halott Időben, mint örökre megfaragott szobrok. A csend úgy ölelt körbe minket, mint orsót a fonál, és csak a pillanat gyönyöre izzott szemünkben. Majd hirtelen megváltozott a mozdulat és már szemben álltam vele. Mély tüzű tekintete enyémbe vágott, miközben a hideg csillogás íriszében olvadt-arannyá változtatta lelkem. Mosolyra húzódó ajkai mögött felsejlett a csókra éhes villás nyelv, és hártyás szárnyai kitárultak. A Feketeség, mint a hóörvény néhány pillanattal azelőtt, átölelt. Tollai már rég nem zavartak, ahogy megcirógatták csupasz vállamat, mely még mindig erősen vérzett. Csak az érdekelt, a Csend pillanatában, hogy a teremtmény, ki egyszerre volt Angyal és Démon, aki maga volt az Élet és a Halál, magához ölelve választott ki.
Jegyese lettem a Csendnek. Örökre.