Vargyas Áron bátyám, édesapám unokaöccse, régebben vincellér minőségben szolgált, de hogy a szerencse mellé szegődött, a maga ura lett saját, jó két hold szőlővel, három hektár szántóval, takaros házzal, s mindennel, ami ahhoz kell. Még a nagy fiának, Imrének is épített téglaházat, kétszobásat, ott a kert végében, de kijárattal a köves útra. Őszire felhúzták a falakat, a cserepek is a helyükre kerültek – így várta az új ház a tavaszt. Addigra a falak jól kiszáradnak, lehet vakolni, ajtót- ablakot berakni, s a nyári jó időben kívül-belül meszelni. Kisasszonynapjára már be is költözhet az új gazda, és még asszonyt is hozhat a házhoz, ha közben meg találna nősülni.

Még azonban nem tartunk ott, mert amit el szeretnék beszélni, az azon a nyáron esett, mikor még csak az alapokat rakták le az Imre házához. Én éppen náluk nyaraltam, végezvén az elemi iskola harmadik osztályát, s alig vártam, hogy kezdődjön a negyedik, legyek én is kiskirály, mert az úgy van – legalább is a mi iskolánk tájékán -, hogy „első osztály pacalista, másod osztály biciklista, harmad osztály nagy szamár, negyed osztály kiskirály” No, ez éppen így van! Ezért vártam az iskolakezdést, és nem nagyon törődtem a vakáció örömeivel. Szüleim észre is vehettek valamit, mert egyik reggel, csütörtök volt éppen, piac nap – jól emlékszem -, így szólott édesapám:

– Csomagolj váltóruhát, száras cipőt, olvasó könyvet, s némi játékot, mert ebéd után jő érted Áron bácsi. Akkorra végez a piacon, és kiviszen magához a hegyre, két hétre. Szívjál falusi levegőt, ne kornyadozz itt a poros udvaron, meg a macskaköves utcákon.

Ezt jól megmondta, nem is volt mit válaszoljak rá, hanem kaptam magam, s egy tarisznyába betettem szépen az új olvasó könyvemet esti művelődés

végett, valamint az esős napokra való kilátással a kis fából való vonatomat, amit születésnapomra kaptam keresztanyámtól Margit nénitől. Láttam, a ruhanemű gondját édesanyám magára vállalta, mert a váltóruhát, s az egyéb szükséges dolgot bele rakta egy olyan bőrönd-féle alkalmatosságba, ami papírmaséból készült, de rendes sarok volt rajta, meg kapcsos zár. Vulkánfíbernek becézték. Ki tudja, miért? Áron bátyám meg is érkezett pontban tizenkettőkor. Éppen harangoztak a Fehérpapok templomában, amikor benyitott a konyhába. Engem felkapott, s kétszer, háromszor feldobott a levegőbe, pedig lehettem úgy húsz vagy huszonöt kiló, ő meg szilimán, vékonypénzű ember de úgy látszik kemény erő szorult bele.

Tetszett nekem az efféle üdvözlés, hiszen jómagam légtornásznak készültem, mióta családilag ellátogattunk húsvét után a városban szereplő cirkuszba. Előbb megijedtem, amikor olyan borzasztó magasban megláttam a csillogó ruhába öltözött leányokat-fiúkat, de ahogy megkezdődött a műsor, egyik ámulatból a másikba estem, és nyomban elhatároztam, hogy én is ilyen légtornász leszek.

Áron bátyó aztán lerakott a földre, s mi mind leültünk ebédelni.

– Vigyázz magadra, fiam, nehogy híredet halljam! – szólott szigorúan édesapám, miután elhelyezkedtem a saroglyában, a puha szénára terített pokrócon.

Két veres ló húzta a könnyű szekeret. Az volt, mert hiányoztak belőle a káposzták, s egyéb zöldségek, gyümölcsök, amivel errefelé jövet megterhelték. Áron bátyám is felugrott a bakra, s csettintett a lovaknak, mire azok indultak is, hogy csak úgy zörgött a szekér a macskaköveken.

Amint a város határát elhagytuk, trappra váltott a két veres, hogy úgy repültünk, mint a szélvész, a szekér meg nagyokat szökött a köveken, kátyúkban.

– Mennek, mint a tüzes istennyila! Ugye? – büszkélkedett a gazdájuk – Semmi pénzért oda nem adnám őket, hiába mondják, hogy veres kutya, veres ló, veres ember egy se jó! Én így szeretem őket amilyenek, s még én magam is veres vagyok.

– He! – kacagott nagyot a végén. Még magasan járt a nap, amikor megérkeztünk. Katica néni lelkendezve fogadott, s mindjárt kínált is vacsorával, jó túrós puliszkával, s zöldhagymával. Ez igen csak ízlett nekem, hiszen otthon ilyesmit nem sokszor eszünk. Különösen, ami a zöldhagymát illeti, hiszen nálunk az udvaron nem termett csak virág, nem úgy, mint a Katica néni kertjében, ahol akkora ágyás zöldhagyma volt, hogy alig látszott

a vége. Más zöldség is teremett ott: murok, petrezselyem, káposzta, karalábé sóska, spenót, meg nem is tudom még mifélék.

Jó napok köszöntöttek rám. A nagy kertben, s a ház mögötti szőlőben kedvemre játszhattam, tekereghettem. Megismerkedtem a gyerekekkel is. Imréről már szóltam a házépítéssel kapcsolatban, s most tudtam meg, hogy már katonavégzett férfiember, de olyan barátságos, mint akármelyik korombéli gyerek. Az öccse, Jancsika velem egyidős, a leánytestvére, Katica most végezte a nyolcadik osztályt, s nem tudja hová tegye magát – tovább tanulni nem fűlik a foga, de férjhez menni még túl kicsi. Így aztán itt lóg a ház körül, segít az édesanyjának a háztartásban,

a kertben, és nincs senkihez egy jó szava. Egy szóval, bakfis. Nincs is vele mit foglalkozni!

Jancsikával ellenben nagy egyetértésbe kerültünk. A bírtok, mármint a szőlő és gyümölcsös kinyúlt egészen a hegy derekáig, ahol nagyszerű játéknak való helyekre bukkantunk. Rátaláltunk a nagy mogyoróbokor mögött egy régi pincére akkora boltíves bejárattal, mint egy templomkapu. Bent sötét fogadott, alig mertünk beljebb menni néhány méternél. Az alján egy ér csörgedezett jéghideg vízzel, s a kijárat után eltűnt a kövek, meg a mogyoró gyökerei között. Meg is hálálta az öntözést a bokor, mert olyan dús, magas hajtásokat hozott, hogy teljesen

eltakarták a pincebejáratot.

– Holnap ide visszajövünk gyertyával, gyufával – jelentette ki Jancsika, s úgy is tettünk.

Este elmondtuk Imrének, mire bukkantunk rá, s ő felvilágosított minket, hogy az a régi boros pince, de a hegyomlás eltörölte az utat, úgyhogy újat kellett építeni a hegyoldalban, a ház mögött. Ez a régi pedig akkora volt, hogy a boroshordókat szekérrel vitték be, és a végén úgy ki lett tágítva, hogy ott a szekerek meg tudjanak fordulni. A hívatlan vendégek ellenében nagy vaspántos kapu zárta, de azt lehozták az új pincéhez, így most üresen tátong a bejárat.

A vasárnap a család közös napja volt. Katica néni kivételével mind lementünk a faluba, a templomba meghallgatni az istentiszteletet, s mire visszatértünk készen várt az ünnepi ebéd. Számomra nagy élmény lett belőle, mert bort eleddig soha nem kóstoltam, s most a sült után egész pohárral kaptam.

– Ízlik-e? – kérdezte Imre látva, hogy az egészet egy húzásra megittam.

Mondtam, hogy igen, igazán. Hát, hogy ne ízlett volna, mikor olyan finom aromás, édes volt, amilyent még málnaszörpben sem kóstoltam!

– Kérsz még? – élénk bólogatás volt a válasz, és Imre újra töltötte a poharamat.

A harmadik után olyan vidám lettem, hogy még! Kacagtam mindenen és mindenkin, még a csitrivel is mertem csúfolódni.

– Hencegő hercegnő! – mondtam kacagva, s a többiek is kacagtak, ahogy ködösen láttam.

Ez volt az utolsó emlékem az ebédről. Már haladt le a nap, amikor a vetetlen ágy tetején felébredtem. Szandálomat valaki lehúzta, és betakart. Csak Katica néni lehetett…

Ezzel el is telt az első vasárnapom Vargyas Áron bátyáméknál. Másnap, hétfőn az egész család a mezőre ment valamilyen sürgős munkát elvégezni. Csak Jancsikát és engem hagytak itthon. Ételt hagytak a kamrában. Hideget. Meleget majd, ha haza jönnek, Katica néni készít. Hogy reánk szakadt a nagy szabadság, azt se tudtuk, mihez fogjunk, csak ténferegtünk az udvaron, kimentünk a régi pincéhez, de semmihez nem volt kedvünk.

– Gyere, kapáljuk meg a kertet! – szólalt meg hirtelen Jancsika.

– Kapáljunk! – lelkesedtem.

Azért kicsit féltem ettől a munkától, mert soha sem csináltam ilyent, de ezt ódzkodtam a barátom orrára kötni. Különben végül mégis kiderült, hogy azt sem tudom mi fán terem a kapálás, hiszen még azt sem tudtam, hogyan kell kézbe venni egy kapát.

– Inkább gyomláljunk. Azt kézzel is lehet, nem kell hozzá szerszám – jött elő az újabb ötlettel Jancsika.

Ebben meg is egyeztünk, és nekifogtunk rendet teremteni a zöldséges ágyásokban.

– Hű, nézd meg, mekkora itt a burján! – mutattam a hagymaágyás melletti területre.

– Ki sem látszom közülük! – nevetett Jancsika.

Nem sokat teketóriáztunk, nem kerülgettük a munkát, hanem két marékra fogva növényeket ügyesen kirángattuk a földből. Szaporán haladtunk, s hamarosan jókora halom domborodott az ágyás végében. Délre az összessel végeztünk. A jól végzett munka büszkeségével mentünk be ebédelni. Kenyér, kacsazsír, zöldhagyma volt a menü, és utána friss kútvíz…

Késő délután érkezett haza a család elég jól kifáradva, éhesen, szomjasan. Mikor Imre meglátott érdeklődve kérdezte, mivel töltöttük a napot.

– Gyomláltunk! – jelentettem büszkén.

– Hmm! Nocsak! – hümmögött a hírre.

– Nézzen ide, Áron! – kiabált a ház mögül Katica néni – Nézze meg, ezek a gyerekek mind kitépték a magnak való petrezselymet, s murkot!

Áron bácsi elképedve nézte a pusztítást, amit a veteményeskertben végeztünk.

– Azt hittük, burján – makogta Jancsika.

– Mit csináljak most veletek? – állt elénk mérgesen.

– Jól el kell őket fenekelni! – javasolta tele „jóindulattal” a hencegő hercegnő, de leszavazták.

– Holnap ügyesen kiterítitek a verem tetejére mindet, süsse meg a nap, hátha még beérnek a magok. Ez lesz a büntetésetek! – zárta le a vitát Áron bátyám.

Azért szép volt az a vakáció!