Estefelé amikor hosszúra nyúlnak ábrándok és árnyak,
A messzi múltamba visznek el engem ilyenkor a vágyak.
Estefelé, ha már elült a szellő és a Nap majdnem lehanyatlik,
Ilyenkor felöltözik a lelkem és az elmém a múltjába bújik.  

Estefelé már fázósan húzom össze a kabátom,
És minden percben melegebbre vágyom. 
De a gondolataim, emlékeim az estével megnyílnak,
Olyan útra indulok ilyenkor, ahová az emlékeim hívnak. 

Estefelé de sokszor elmerengek és gondolok a múltra, 
Úgy jár az eszem, mint valamikor a fiatal lány a kútra. 
Emlékeim forrásához elmegyek én is, a korsóm megtöltöm,
És a múltam régi ruháit szívesen magamra öltöm. 

Estefelé újra gyerek, majd virgonc ifjú vagyok,
Gondolataimban ilyenkor mindent a szülői háznál hagyok.
A szülői házban benn az anyám és apám, az ajtajukon nincs zár,
Az otthon ilyenkor engem, mint eltévedt vándort mindig hazavár. 

Estefelé így olyan jó emlékezni mindig. Röpít a lelkem!
Az ifjúkor küzdelme és harca felgyújtja mindig a képzeletem.
Itt van velem az ifjúság mézédes csókja, illata,
Olyan ez a perc, ez az álmodás, mint egy tündérpalota. 

Estefelé amikor az ablak elé ülők könnyen repül az idő,
Úgy suhannak az évtizedek, mint az égen száguldó felhő. 
Az életem deléhez érek, ahol a feladatok megtaláltak,
A gondok és sikerek akkor velem együtt háltak. 

Estefelé amikor a Nap félig lemenőben, egyre jobban fázom,
Gyere hát hozzám társam, terítsd vállamra a kabátom!  
Az életben az eredményeimet tíz körmömmel vájtam,
Azt hiszem, amit elértem annál többre nem is igen vágytam! 

Estefelé már nyugodt a lelkem és várhat az éjszaka, 
Mert alig, alig talál rám az álom, nyugtató fátyola.      
A reggelek fényébe belépni azért még mindig szeretek,
Ezt, ha lehet, még sokáig adják meg nekem az istenek! 

Estefelé sokszor úgy érzem, már bölcsebb is vagyok, 
Utánam szinte az egész nap, és másoknak tapasztalatot hagyok.   
Majd, ha lemegy a napom majd, ha teljesen lehűl a levegő,  
Lelkemben maradok nektek. Remélem, megadja ezt a teremtő!

Debrecen, 2012. október 23.