Az ember mennyi – mennyi szállal kötődik élete során születésétől haláláig a világhoz, a családhoz, a tudáshoz, a munkájához, barátaikhoz, stb. Ezek a szálak lassan, de egyre inkább sokasodnak az emberi élet előrehaladtával. 

Mindezekre a szálakra akkor jön rá az ember, amikor már szakadoznak, vagy már el is szakadtak és nincs többé. Bizonyos korban már alig találunk olyan szálakat, amik kötnének még valahová, valamihez, valakihez. 

Hol van már a gyerekkor, az aktív felnőttkor, az iskola, a katonaság, a kb. 40 – 45 év munkába járás. A gyerekek születése, felnevelése, taníttatása, kiházasítása. 

A szálak egyre kevesebbek, vékonyabbak és hosszabbak, mondhatnánk, könnyen elszakadnak. Lesz amikor a sok – sok száz, talán ezer szálból alig – alig marad néhány. És akkor eljön a magány, a betegségekkel kézen fogva, ami lehet, az utolsó szálakat is elvágja, és felkínálja testünket a halálnak. 

Nem tudom, melyik a jobb? Ha kötődünk még szálakkal valahová, valakihez, vagy már nincsenek semmilyen szálak és úgy halunk meg? 

Remélem ez még várat magára, de szálaim egyre kevesebbek. 

Derecske, 2018. 

Csécsi Lajos