Az emeleten ahol laktam, a másik századnál volt egy kőműves, akit már korábbról ismertem. Egyszer látom, hogy a klubterembe hatalmas termésköveket hordanak fel egy teherautóról a katonák. Kérdem a srácot, mi lesz ebből? Mondja, hogy a századparancsnoka egy „sziklakertet” csináltat vele a klubszoba sarkába. Segítenék neki? – kérdezte, mert tudta, hogy burkoló vagyok, én is konyítok valamit hozzá.
Én benne vagyok bajtárs, csak előbb intézd el a parancsnokommal, hogy engedélyezze! – mondtam neki. És elintézte. Illetve az ő főnöke beszélt az én főnökömmel, és másnap már együtt raktuk a sziklahalmazt. Nagyon jól sikerült, teleültettük sziklanövényekkel. Mutatós volt, elég nagy helyet foglalt el, magas is volt, kb. 1,5 m. Mindig féltünk, hogy leszakad alatta a födém, de hát parancsra csináltuk, nem a mi bajunk lett volna belőle.
Ezzel a sziklakert építéssel aztán nagyot fordult az én további sorsom. Mivel megtudták, hogy burkoló vagyok, mennem kellett hol az egyik tiszti lakásba, hol a tiszti kaszinóba burkolatot készíteni. 1968 nyarán szinte mindig dolgoztam valahol valakinek. A városba állandó kilépőm volt, vittem magammal 1 – 2 bajtársamat segédmunkásnak. Húztuk, nyúztuk a munkát, hogy minél tovább tartson.
Július elején a laktanyából összetoboroztak vagy tizenöt embert, különböző szakmunkásokat; kőműves, villanyszerelő, festő, stb és engem is az egyszem burkolót. Két nap múlva a felszerelésünket, fegyvert leadtuk a raktárba és elvittek bennünket Mezőtúrra a Szabó Lajos laktanyába.
Ez a laktanya még aránylag fiatal, a háború után épült. A körletek akkorák voltak, hogy pont egy század katona fért el benne. Na, ezeket a körleteket kellett téglával elválasztani kisebbekre, vakolni, majd meszelni. Nemcsak Kanizsáról jöttek katona szakik, de így is több, mint három hónapig voltunk ott, sokat dolgoztunk rajta.
Az 1968-as prágai események elfojtására a Varsói Szerződésben szereplő országok Románia kivételével mind bevonultak augusztus 20-án Csehszlovákiába.
Mint már említettem, a nagykanizsai ezred az első lépcsőben volt, ezért részt vett a bevonulásban, és négy hónapig a Cseh területen tartózkodott.
Minket Mezőtúrról július 25-én visszavittek Kanizsára, a szerelvényünket, fegyverünket újra felvettük és vittek a Cseh határhoz az alakulatunkhoz, a bajtársaink után. Közben a helyünket tartalékos katonákkal töltötték fel. Mi egy szakaszsátorban vártunk sorsunkra, hogy mi is lesz?
Az „okos” tisztek aztán egy hét múlva közölték, hogy vigyenek vissza bennünket Mezőtúrra. Sajnáltuk a helyzetet, mert úgy szerettünk volna egy kicsit „háborúzni”, de az építkezést folytatni kellett. Mezőtúron aztán ott folytattuk, ahol abbahagytuk, csak közben mindig aggódtunk a bajtársainkért, akik elmentek a csehekhez. De aztán ők sem csináltak ott szinte semmit, mindent az oroszok csináltak. Erről ennyit, majd a történészek megírják, de már meg is írták.
Mezőtúr nagyon jó volt, mert Derecskéhez közelebb volt, kéthetente hosszú hétvégére haza lehetett jönni.
Örültünk is neki Pirivel, sűrűbben láttuk egymást.