Az ember életében fontos állomás az, amikor első osztályos iskolás lesz. Mennyi kétely, mennyi szorongás előtte, talán még egy kis félsz is van benne az „ismeretlen világba” való belépéshez. Pláne akkor, amikor előtte még óvodába sem járt az a gyerek. 

Emlékszem, mikor Édesanyámmal még az iskolás korom előtt boltba, vagy a piacra mentünk, mindig a fiú iskola mellett (most Bocskai) jártunk el. Ha akkor éppen szünet volt, az udvarról nagy zsivaj hallatszott, de látni is lehetett a sok – sok gyereket, hiszen akkor még drótkerítése volt az iskolának. Édesanyám meg is említette egy párszor, hogy majd te is ide fogsz járni, ha hat éves leszel. 

És eljött az a bizonyos nap, amikor először iskolába mentem, történetesen Édesanyámmal, úgy, mint a többi elsős gyerek. 

Emlékszem, bementünk egy osztályterembe, ahol már sok gyerek szépen öltözve ült a padokban. A szülők mind álltak a terem falai mellett körbe, ők is ünneplőbe öltözve. Egy középkorú néni beszélt valamit. Hogy mit, arra már nem emlékszem, a végén viszont azt mondta, hogy hazamehetünk és reggel fél nyolckor találkozunk. 

Másnap megint édesanyámmal mentem, mert a könyveket osztották és fizetni kellett neki érte, meg ő is hozta haza. Mi még ott maradtunk és a tegnapi nénivel, a tanító nénivel, Magyari Árpádné Ica nénivel beszélgettünk. Úgy emlékszem, hogy ez a beszélgetés – ismerkedés – nagyon egyoldalú volt, hisz’ mi gyerekek alig mertünk megszólalni. Volt aki szünetben még sírt, kereste az ajtót, haza akart menni. Volt aki hazament, de visszahozták, állítólag egész úton ordított. 

No, hát így teltek az első napok, hetek, mígnem mindenki hozzászokott, mint a kismalac a csürhéhez. 

Ica tanító néni roppant jóindulatú és türelmes asszony volt, pedig sokan voltunk az osztályban, több, mint negyvenen. A lánytestvéreim szépen bekötötték a könyveket kék színű csomagoló papírba, vinyettát ragasztottak rá, ráírták a nevemet. Édesanyám nem jött velem többet, hanem a testvéreimmel mentem az iskoláiig, ők pedig mentek át a 47-es úton az akkori leány iskolába, amit azóta lebontottak. Azt hisze, egy- két hónapig jártam velük, aztán már az arra lakó hasonló korú gyerekekkel mentem az iskolába. Az iskolatáskám olyan háton hordós, valami nagyon kemény, préselt papírból volt, aminek a külsején sötétkék műanyag borítás, réz színű csattal. A belseje valami színtelen lakk vagy fólia és két része volt. Egyik részben a könyv, a füzet, a másik részben az íróeszközök, fa tolltartó és a tintásüveg, amit ha rosszul dugtam be a parafadugóval, abból abból szivárgott a tinta és mindent összemaszatolt. 

Első osztályban megtanultuk az ábécét, szavakat olvastunk, keveset írtunk és vége lett az iskolai évnek. Év végén mindig vizsga volt. A gyerekek, a szülők megint ünneplőbe öltöztek és az osztályteremben műsort adtunk elő. Emlékszem, én is szerepeltem egy rövid verssel, amit azóta sem felejtettem el: 

„Varjú károg, jön a tél, 

Dudál már a hideg szél. 

Esik eső kop, kop, kop, 

Verdesi az ablakot, 

Tűz pattog a kályhában, 

Legjobb most a szobában” 

Nagyon jó választás volt ez a versike a nyár kellős közepén, hisz’ hol volt még júniusban a hideg tél? 

    A nyári szünet nagyobb részét a mezőn, néha a nagyszülőknél, de több részt a tanyán telt. Rövid volt, hamar eltelt, szeptembertől kezdődött a második osztály. 

Másodikba Emi tanító néni férje Magyari Árpád lett a tanítónk, aki hasonló jó ember volt, mint a felesége. Szeptemberre mindig kimeszelték fehérre az osztálytermeket, a hajópadlót felkenték valami nagyon büdös olajjal, amit általában havonta megismételtek.

Ez a szag átjárta az egész iskolát, különösen télen, amikor télen még a vaskályhákból ki-kicsapódó füstgázzal keveredett. Igen, akkor még az osztályteremben öntött vaskályhák voltak és szénnel, meg fával tüzeltek benne. Imre bácsi és a felesége ott lakott egy pici kis házban, és korán befűtöttek a hatalmas kályhákba. Mire már mi, gyerekek mentünk, „meleg” volt a tantermekben. Ha nagyon hideg volt, akkor még a szünetekben végigjárták a termeket és jól megpakolták a kályhákat szénnel. Na, ilyenkor volt amikor füstölt a kályha, az ablakokat ki kellett nyitni, az a meleg, ami bent volt, a füsttel együtt kiment az utcára. Télen, amikor nagyon hideg és nagy hó volt, pár napos vagy hetes „szénszünetet” rendeltek el, aminek nagyon örültünk, mert akkor nem jártunk iskolába. Elég sűrűn előfordult, hiszen akkor még nagyon nagy telek voltak, nem úgy, mint most. 

Másodikban aztán megtanultunk folyékonyan olvasni, írni, már a számtant is tanultuk. 

Kialakultak a baráti kapcsolatok, külön a jó és külön a rossz tanulók. Én általában a jó tanulókhoz tartoztam eddig, de harmadiktól megváltoztam és a közepesekhez tartoztam, de ennek oka volt, amiről majd később lesz szó. 

A nyári szünet hasonlóan telt az előzőhöz, annyi különbséggel, hogy most már csak fiú barátaim lettek és azokkal sokat játszottunk a falu és az Ürgés közötti részen.

Akkor még nem voltak ott házak, gidres – gödrös és vízállásos terület volt. A lányok ide hajtották a kislibákat legelni tavasszal. Mi a fiúkkal naplementig fociztunk, a homokgödrök közé „várakat” építettünk, amit aztán az „ellenség” szétrombolt. Ez volt a rablócsendőrös játék. Este mindig koszosan egy fekete glott gatyában, mezítláb tértem haza Édesanyám nagy örömére. 

Szeptembertől harmadikos lettem. Voltak, akik visszamaradtak, olyanok is, akik a harmadikból maradtak hozzánk vissza, így a létszám mindig negyven felett volt. De ez csak az A osztály, a B-sek ugyancsak negyven felett voltak. Akkor két fiú osztály volt évfolyamonként, és leány osztály is kettő volt. A lányok nem velünk, hanem másik iskolába jártak, mivel akkor még nem volt vegyes osztály. Vegyes osztályok majd csak 1964-től lettek, én meg már 1962-ben végeztem a nyolcadikat. 

Harmadikban és negyedikben is Nagy József tanító volt a tanítónk, aki már elég öreg volt, miutánunk azt hiszem, nem is tanított tovább. Nagy József felesége úgy tudom, derecskei lány volt, jónódú parasztlány, sok földjük és tanyájuk is volt. Ez a Nagy József tanította Édessapámat és Édesanyámat is. Nagyon szigorú és verekedős volt. Órán csak hátretett kézzel szabadott ülni, amikor beszélt. Csak íráskor vagy olvasáskor vehettük előre a kezünket. Szinte minden nap adott házi feladatot. Amit reggel, óra előtt a jól tanuló csoport felelősöknek meg kellett mutatni, hogy készen van-e? Ha nem volt, gyorsan lemásoltuk valakijéről, ha volt rá idő. Ha nem sikerült lemásolni, akkor azt jelentették a csoportfelelősök. Ebből aztán mindig baj származott, ha nem találtunk megfelelő indokot, akkor jött a pálca, vagy a vonalzó, vagyis verés lett belőle. Az első padban ültek a jó tanulók és a kisebbek, akiknek kötelező volt a fenekest kapóknak a fejét lefogni, hogy verés közben ne mocorogjanak. Tanító bácsi ekkor fogta a tamariska-fa pálcát, a fenekünkön kifeszítette a nadrágot és 6, 8, 10 fenekest suhintott rá. Nagyon tudott fájni, a padba is úgy ültünk vissza, hogy a tenyerünket magunk alá raktuk. Aki ilyet kapott egyszer, kétszer, az legközelebb meggondolta a házi feladat elkészítését. De nem csak ezért kaptunk verést, hanem azért is, ha beszélgettünk az órán, vagy nem figyeltünk, vagy szünetben valami rosszat csináltunk. 

Brilla Tibor volt a pálca felelős, akinek majdnem mindennap hozni kellett egy pálcát, mivel ő előttük volt az a sövény, aminek egyenletes egyenes hajtásai voltak. Nagyon kopott, mert ha kiszáradt, hamar eltört rajtunk. Mi is többet eltörtünk belőle, mivel a nyitott szekrényajtóba tárolta az öreg tanítónk. 

Ebbe az osztályba is maradtak vissza az előző évből vagy öten, hatan. Sajnos, a későbbi barátaim is ezek között voltak, a Rácz fiúk; Imre és Lajos, mivel mifelénk laktak – a falu szélen a temetővel szemben –, és mivel osztálytársak is lettünk. A Rácz fiúk nagyban

befolyásoltak mind a tanulásban, mind a viselkedésben. Ezen kívül iskolás barátaim voltak még Arany Jóska (2016-ban meghalt), László Berci, Iklódi Jóska (régen meghalt), akikkel együtt betlehemeztünk. 

Visszatérve tanító bácsihoz – akkor így kellett hívni –, mint mondtam, nagyon szigorú ember volt, de a szegény, vagy a paraszt gyerekeket, nem mutatta, de éreztük, kedvelte. Közülük válogatta ki azokat, akik hozzá járhattak, kerti, vagy egyéb udvari munkákra. A háza egyébként a Fő utcán volt, most a Gazda bolt van benne. 

Délutánonként, illetve a nyári szünetben jártunk hozzá többen, így én is voltam párszor füvet vágni sarlóval, szőlőt kötözni, kapálni, gereblyézni, stb. Mindig adott valamilyen gyümölcsöt, vagy egy pár fillért. Akkor egy gömb fagylalt azt hiszem 20 vagy 30 fillér volt. Ha kaptunk 50 fillért, annak már nagyon örültünk. De azzal, hogy hozzájártunk, nem voltunk megkülönböztetve, az iskolában ugyan úgy bánt velünk, mint aki nem járt hozzá. 

Az év vége felé mindig készültünk a tornavizsgára, ami mindig nagyon látványos bemutató volt, minden osztály mást – mást tanult be, és azt az évzáró ünnepségen a nagyközönség előtt mutattuk be rezesbanda zenéjére. Mi harmadikban és negyedikben is botos tornát adtunk elő. A botunka nemzeti színűre kellett festenünk és a következő énekre adtuk elő: 

„Búzaföldön, dűlő úton megy a lány, 

Barna legény lépeget az oldalán. 

Amint mennek, mendegélnek, ici – pici nyúl, 

Búzaföldön az árokban meglapul a nyúl.” 

Ezt mindig évzárón, az iskola udvarán, fehér zokniban, szandálban, fekete glott gatyában, és fehér atléta trikóban kellett bemutatni.