Ősidők óta a katonaviselt férfiak hajlamosak arra, hogy a sorkatonai szolgálatukról annyit „meséljenek”, mint a civil életükről összességében. Magamat is, de az olvasót is megkímélem a 24 hónap eseményeitől, csak nagy vonalakban próbálom bemutatni azt az időszakot. Egyébként is naplószerűen vezettem a fontosabb eseményeket egy zsebnaptárban, amit őrzök azóta is. Aztán meg ott van az a rengeteg szerelmes levél (több mint száz), amit két év alatt a kedvesemhez írtam, amiben – némelyikben – fel-felvillantom a katonai sorsot. A behívó parancs után már nem jártam dolgozni, kivettem az összes szabadságomat, de adtak fizetés nélkülit is. Így volt időm felkészülni november 28-ra. Pirivel az összes szabadidőnket együtt töltöttük, este volt amikor éjfélig „beszélgettünk” az utcaajtójukban, mert még akkor ritkán, de akkor is csak nappal mehettem be hozzájuk. Szigorú erkölcsi szabályok voltak még akkor. 

A hajamat le kellett vágatni 2-3 cm-re. Van egy páros képünk, a bevonulás előtti napokban készült, ami első ilyen közös kép, előtte még nem volt ilyen.

Már négy éve jártunk együtt, ami elég sok idő ahhoz, hogy két ember megismerje egymást. De mégis akkor mindketten nagy kihívásnak, ill. próbatételnek gondoltuk az én kétéves katonaidőmet. 

A sok – sok távollét, a várakozások egymásra, vajon mit fog eredményezni? Kibírjuk-e, ez volt a nagy kérdés. És kibírtuk! Sőt, megerősített bennünket a kapcsolatunkban, a szerelmünkben. Hálát adok a jó Istennek, hogy így történt, és annak is, hogy a mai napig együtt lehetünk. 

Azt hiszem, az is erőt adott számunkra, hogy már rég eldöntöttük azt, hogy mi ketten együtt akarunk élni, családot és otthont akarunk teremteni. Ezt a döntést mindketten nagyon komolyan vettük, emlékszem, azt is megbeszéltük, hogy három gyereket akarunk. 

    De most vissza november 28-hoz, amikor reggel nyolc órára Debrecenbe a Járműjavító nagytermében kellett jelentkezni. Két napra való élelmet kellett vinni, ami már gyanús volt, hogy messzire visznek. Több százan voltunk ott, és egész nap kisebb nagyobb csoportokba osztották először a fiatalokat. Ezek a csoportok – mert mindig megmondták – Ceglédre, Szolnokra, Kecskemétre, esetleg Budapestre lettek irányítva. Drukkoltam magamban, hogy de jó lenne, ha én is közelebb kerülnék Derecskéhez. De a sors másképpen akarta, mert sokad magammal, az ott lévők kb. 70%-a – a Dunántúlra, Zalaegerszegre, Nagyatádra és Nagykanizsára került. Nekem Nagykanizsa „jutott”, ami kb. 450 km-re van Derecskéhez. Délután olyan 5 órára osztottak szét bennünket, majd a járműjavító külső vágányára betolatott egy üres szerelvény, amibe kb. 6 órára beszálltunk. Nyolckor elindult, Budapestre éjfélkor ért, majd átszállás nélkül hajnali 5 órára Nagykanizsára értünk.