A Bihari Füzetek sorozatban Jóízű beszélgetéseim című füzetben (Berettyóújfalu 2003) megjelent írások között található a: Móricz Zsigmond Hencidán című riport, amely megjelent a Hajdú-bihari Napló, 1981. december 24-i számában.
Móricz Zsigmond Hencidán
Nyáron Hencidán vezettem egy irodalmi beszélgetést, amelynek egyik tárgya magától értetődően Móricz Zsigmond Hencidai lakodalom című riportja volt. A nevezetes esemény 1925 januárjában történt, s Móricz Az Estben számolt be róla. A riport második mondata így hangzik: „A község egyik legnagyobb birtokú kisgazdájának, B. Szabó Sándornak leányát, Rózát veszi el egy árva legény, szintén megfelelő jómódú Fóris László”. Amint a mondat végére értem, egy kedves idősebb nő megszólalt:
-
Róza néni Debrecenben él!
Nemrégen sikerült megszereznem debreceni címét. Móricz Zsigmond így látta őt férjével a lakodalomban: „És a fiatal pár… Csaknem öles magas, 21 éves, vékony, ruganyos és páratlanul komoly emberke a vőlegény, hozzá illő, válláig érő, normálisnál jóval magasabb a 16 éves menyasszony. A fiú fekete, magyaros modern ruhában, a lány fekete selyemben, fekete selyemkendőben.”
Manapság, csaknem 57 évvel a lakodalom után az egykori menyasszony ismét fekete ruhát visel, özvegysége jeléül. Jöttömnek örül is, nem is. Leülhet az igényes nagyerdei lakás egyik szobájában (testvérénél lakik), és magyarázólag mondja:
-
Sok mindenen mentem keresztül. A férjem, aki páratlan jó ember volt, 1977-ben meghalt. Mivel nem volt gyerekünk, minden érzésünket, szeretetünket egymásnak ajándékoztuk. A rokonok kérnek, hogy törődjek bele a sors akaratába, de én vigasztalhatatlan vagyok, s az is maradok halálomig. Nincs kedvem újságban szerepelni, kérem, ne foglalkozzon velem. Szándékát nem másítja meg, de megengedi, hogy Róza néninek szólítsam, s kérdéseimre is hajlandó válaszolni. Elsőnek mindjárt arra, hogy vajon hogy került Móricz Zsigmond Hencidára, az ő lakodalmukba?
-
A bátyám Debrecenben tanult, s egy rokonunknál, Papp István MÁV- főfelügyelőnél lakott. Ez a Pista bácsi barátja volt Móricz Zsigmondnak. Édesapám Papp Istvánt hívta a lakodalomba, de látta, hogy végül másodmagával jött. Véletlenül vagy hogy találkozott Debrecenben Móricz Zsigmonddal, s kihozta az írót.
-
Móricz Zsigmond jelenléte feszélyezte a lakodalmas népet?
-
Egyáltalán nem. Ahogy a cikkben áll, 98 ház volt meghíva, az jelentett vagy háromszáz embert. Móricz Zsigmondnak legfeljebb a szomszédai tudták, hogy egy városi vendég. Mi nem is gondoltuk, hogy írni fog rólunk. Csak aztán mások olvasták a faluban, mondták, hogy benne vagyunk az újságban. De a lapot nem adták ide nekünk, mi meg nem jártunk utána.
-
Akkor honnan tetszik ismerni a riportot? – kérdezem csodálkozva.
-
A háború után tudtuk meg, hogy könyvben is megjelent, amit aztán Holló László református lelkész elküldött nekünk. Akkor olvastuk az írást, több, mint húsz évvel a lakodalom után. Érdekes volt.
-
S hogy tetszett?
-
Tetszett. Nem azt mondom, hogy úgy volt, de azért elég jól le van írva.
Megkérem Róza nénit, vegyük elő a riportot, olvassuk sorról sorra, s ha neki bárhol megjegyzése akad, álljunk meg. Egy gépelt példányt vesz elő, ezt Tóth Albert esztári pap küldte el Fóris Lászlónak, mint volt hencidai iskolatársának 1973-ban, egy kedves levél kíséretében. A feladó a szöveget A tűznek nem szabad kialudni című 1927-es kötetéből másolta ki.
Rögtön az elején megálltunk. „Egyik legnagyobb birtokú kisgazda” – jellemzi Móricz B. Tóth Sándort.
-
Igen, sajnos a szorgalomnak és a munkának az lett a jutalma, hogy apámat kuláklistára tették, s a már idős embert megalázták az ötvenes években.
A másik megállót az a kifejezés adja: „árva legény”
-
Hát ez bizony rosszul esett az anyósomnak – mondja Róza néni. – Árva az, akinek mindkét szülője meghalt, a férjem félárva volt, az édesanyja még élt.
„Senki sem pipázik, ennyi nép összesen tíz szivart fogyasztott el, amivel én kínálgatóztam; cigarettát is csak egyet-kettőt láttam, hetykélkedő fiatalok szájában” – írja Móricz. Róza néni ismét megállít.
-
Cigarettáztak, ajaj, de még mennyire! Sajnos az én férjem is nagyon nehezen hagyta el. Lehet, hogy az író környezetében éppen kevesen füstöltek, s ebből ő azt gondolta, hogy ez mindenkiire érvényes. Sajnos, nem.
A gazda – világosít fel Róza néni -, aki a földbirtokrendező bizottságból hozta a hírt, hogy minden igénylő jogosult a földre – Balázsi Zsigmond volt. Az a ruhaviselet, amit Móricz számon kér, az 1925-ben már régen kiment a divatból. A zenészbanda valóban földműves magyarokból állt: három hegedűsből, egy tárogatósból, egy bőgősből és egy pikulásból. Az egyik násznagy, Péterszegi Sándor ma is él Hencidán, elmúlt 101 éves!
Csaknem hatvan év eltelte után is haragra lobban Róza néni a következő sorokat hallván: „Most kiteszi a vőfély a nagy tányért – Aki mit a menyasszonynak szánt!”
-
Na, azért nagyon haragudott a férjem és édesapám, mert csakugyan behozták a tányért, pedig nem így volt megbeszélve.
-
A faluban azt mondták – vetem közbe -, hogy ez nem lehet igaz, mert ehhez az öreg Barcsa Szabó Sándor, Róza néni édesapja semmiképpen nem járult volna hozzá, annál büszkébb ember volt. Tehát mégiscsak volt menyasszonytánc, hiteles amit Móricz Zsigmond megírt – mondom.
-
A vacsora leírása hiteles. Délutánig azonban a mi házunknál tartott a lakodalom, az nincs benne a cikkben. De hát igen, tulajdonképpen hiteles a leírás, minden így történt, menyasszonytánc is volt, de csak a férjemmel táncoltam.
Egy másik találkozás után Róza néni hozzájárult ahhoz, hogy cikk legyen a beszélgetésből. Örömmel nyugtáztam azt is, hogy szeretné megszerezni Móricz riportját nyomtatásban, hogy ne csak a gépelt példányt őrizze élete talán legszebb napjának soha nem fakuló emlékét.