/Részlet a Jóízű beszélgetéseim című Bihari füzetekből. Megjelent a Hajdú – bihari Napló, 1965. július 4. számában./
1943 nyarán Sárrétudvariban egy parasztasszony verses kötetekkel járt házról házra, megvételre kínálta a könyveket. Különös dolog: a férje versei voltak, a már halott Nagy Imréé, aki nem érte meg ezt a boldogságot, elment, mielőtt munkájának gyümölcsét élvezhette volna. „Olyan strófái vannak, hogy az ember ámulva látja, írhatta volna Arany János” – mondta róla Nadányi Zoltán.
Háború volt. A könyvkiadó 500 példánnyal rótta le a honoráriumot, az özvegynek el kellett hát adni a könyveket. Nagy szüksége volt a pénzre.
Néhány példányt már eladott, aztán módos nagygazda udvarába tért be. A nagygazdáné kedvetlenül kérdezte:
– Hogy adja Nagyné?
– Öt tojás, vagy öt pengő.
– Ajjaj, az drága lesz, Nagyné!
– Egy szekér szalmáért 100pengő nem drága?
– Annak az az ára!
Nem árulta tovább a könyveket. Később elhordták, elosztogatta, ma már egy sincs belőle. Csak a nagyfiának Pesten. A kötet címe: Holtak derese.
Az asszony – Rácz Zsófia ─, akit 1928-ban hozott Püspökladányból Nagy Imre, a fiatalon elhalt sárréti parasztköltő kis házába, két hold földjére, a szegénységbe – ma is Sárrétudvariban él.
Verőfényes nyári napon kerestem fel, várnom kellett rá, a tanácsházán volt. Addig a szomszédokkal beszélgettem, s közben a falu házai közül kiemelkedő templomtornyot néztem, amelyről így írt egykor a költő:
„Öreg tornyunk bús kérdőjeleként,
mered a száraz, nyári égre,
verzett varjak keringik körül
és kárt dörögnek a vesző népre.”
Zsófi néni a hűvös szobába vezet.
– Talán nem is értettem meg – kezdi elgondolkozva az emlékezést. De útját sosem álltam, ha verset írt, sohasem zavartam. Ez volt az én segítségem. Egyszer a kontyoló ruhámból szabtam neki nadrágot, hogy el tudjon utazni Pestre, íróbarátaihoz. Veres Péter, Kállai Gyula, Szabó Pál, Erdei Ferenc, Darvas József, Sinka István – sorolja a neveket. Velük levelezett, barátkozott leginkább.
– Levél van?
– Sajnos, nincs. Amikor a férjem meghalt, minden levelet, kéziratot, okmányt elvittem Pestre, átadtam dr. Püski Sándornak. A háború után felkerestem, s azt a választ kaptam, hogy elpusztult, elkallódott minden.
Hogy élt Nagy Imre, mikor dolgozott, milyen viszonya volt a falu embereivel, erről érdeklődöm.
– Ebben a faluban sok szegény ember lakott. Nagy Imrét szerették a faluban és hallgattak rá. Csak a nagygazdák nem szívlelték. Volt rá eset, hogy gyalogosan mentünk hajnalban dolgozni, jó messzire a falutól. A nagygazdák fogattal hajtottak el mellettünk, de nem vettek volna fel bennünket. Kint a mezőn órákig beszéd nélkül dolgoztunk. Déltájban Imre leült, papírt, ceruzát vett elő – mindig hordott magával -, és írt. Este letisztázta, javította.
– Melyik versére emlékszik legszívesebben?
– Van egy, amit nem felejtek el. Egyik kötetben sincs benne. Akkor írta, mikor a házunkhoz járt, Ladányba.
„Házatok véginél az öreg akácok,
Mintha virulnának, mióta itt járok.
Pedig tél az idő, deres a fa ága,
Én mégis úgy látom, hogy tavasz szikrádzik,
Házatok véginél az akác virágzik.”
– Akkor tudtam meg, hogy leendő férjem költészettel is foglalkozik. A csendőrök majd minden héten meglátogattak, mert Nagy Imre a szociáldemokrata pártba járt. Mindig este jöttek, puskásan.
– Szalonna honnan, zsír honnan? Miért volt ekkor, meg ekkor Nagybajomban? – pattogtak a kérdések.
Nagy Imre nyugodtan válaszolgatott, erre a nagy Papp tiszteletes is – így mondja Zsófi néni – csendesebbre fogta:
– Nézze Nagy Imre, maga szegény, de okos ember. Hagyja ott a pártot, majd meglátja, magának akkor jóra fordul. Ne törődjön azzal, hogy mit szól a falu. Meg aztán ha maga kilép, eljön onnan más is.
– Féltem, húzza össze szemét Zsófi néni. Odafordultam az uramhoz, nem is tudom, mondjam-e, de hát így volt, mit tegyek, nagyon szegények voltunk: „Miért nem leszel az rá az urak szavára? Hallottad mit mondott Papp tiszthelyettes?” Akkor Imre rámkiáltott: „Te mondod ezt, Zsófi?” – s nyakán kidagadtak az erek az indulattól. Pedig csendes ember volt, olykor szavát is alig lehetett venni.
„Egyszerű földmunkás – írta róla Kállai Gyula 1938-ban. − Összes vagyonkája egy kis ház, egy kis kert. Személyi ingósága pedig: a feleség, három apró gyermek és a két öreg szüle…A télen amikor meglátogattuk, a költő éppen a kemence mellett kucorgott és búsult. Búsult éspedig két okból. Egyrészt, mert csizmája szétmállott, és emiatt nem tudott kimozdulni, másrészt mert a veséje hetek óta fájt.”
Betegsége nagyon súlyosnak bizonyult: rákban szenvedett. 1940-től a berettyóújfalui kórházban ápolták, két évig. 1942. december 2-án felesége értesítést kapott a kórháztól, férje menthetetlen, legjobb, ha hazaviszi.
Akkor éppen nem volt pénze. Elment az egyik orvoshoz, annak autója volt, kérte hozza haza. „Tizedikén megfizetek érte, doktor úr, mostan nincsen pénzem” – mondta az orvosnak.
Az orvos ridegen elutasította. „Kerítsen 80 pengőt, ha lesz, megyünk.”
Mit tehetett? A jó szomszédok mind szegények voltak, azoknak sem volt 80 pengőjük kölcsönbe. Begyalogolt Püspökladányba, a szüleitől kérte az összeget, kerékpárral indult vissza, és odaállt a doktor elé.
– Mehetünk – mozdult az orvos.
Amikor a kórházi ágy előtt állt, alig tudta visszatartani megdöbbenését. Nagy Imre olyan soványra lefogyott, akár egy gyerek. – Miért jöttél ilyen szokatlan időben, – kérdezte szemrehányóan a feleségét, a beteg emberek ingerlékenységével.
– Mert otthon jobban fogsz gyógyulni.
Zöld Sándor doktor (a felszabadulás után belügyminiszter: a szerk.) mindent megtett érte. Barátja volt, őrá hallgatott. „Ha Zöld Sándor is így akarja, akkor megyek” – nyugodott bele.
– Jobb lesz így valóban – préselte ki magából a szavakat az orvos.
1942. december 5-én este felesége ágya mellett ült. Egyszer szólt a beteg, hogy költse fel az apját, beszéde van vele. De előbb egy tükröt kért. Megnézte magát benne, s aztán halkan ennyit mondott:
– Nincs semmi mondanivalóm.
Reggelre meghalt.
Most már értékeli a falu, ezt hozom magammal búcsúzóul De értékeli társadalmunk, az olvasók széles tábora is. Azaz csak értékelné. Néhány évvel ezelőtt ugyan megjelent válogatott verseinek kiadása, csak hát kis példányszámban. Jelenleg Nagy Imre-verseskötetet sehol sem lehet kapni. Azon gondolkodtam, nem lenne-e itt az ideje versei újabb kiadásának, hogy ezt a sokat szenvedett költőt, akinek munkássága szorosan hozzátartozik megyénk haladó szellemi múltjához, minél többen megismerjék?