A Székely Himnusz és költője

Megjelent: Bakó Endre: Rejtett vízjelek c. kötetében.

1.

A Székely Miatyánk szerzőjének neve feledésbe merült, azt viszont tudjuk, hogy az Erdélyi himnusz szövegét Vitos Gerő írta. A Székely himnusz költője pedig Csanády György, akit az irodalmi lexikonok is nyilvántartanak. Ismereteink szerint 1921-ben írta a verset, amelyet Mihalik Kálmán orvostanhallgató zenésített meg. Több forrás állítja, hogy a dalt 1922-ben énekelték először egy SzEFHE-közgyűlésen (Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete, alapítva 1919). Az ének ezután nagyon népszerű lett, s állandó műsorszáma, „himnusza” a SzEFHE gyűléseknek. Idézünk a Láthatár c. folyóirat 1934-es számából, mely az 1933-as, a 15. évfordulós ünnepségről tudósít: „Végül az ünnepséget a székely szimbolikus nagyáldozat zárta be Csanády György vezetésével. A székely nagyáldozat misztikus, különös hangulata megejtette a közönség lelkét és sokak szemében csillant fel a könny az egyszerű és szívbe markoló szavak és Mihalik Kálmán mély muzsikájának hallatára.” A dal, immáron „himnusz”, 1940-ben Erdély visszatérésekor a hivatalos kolozsvári ünnepség műsorán is felcsendült. 1945 után a diktatúra éveiben tiltva volt, de azért bensőséges rendezvényeken vagy családi eseményeken gyakran rázendítettek. Minden valamire való cigányzenekar ismerte, és ha alkalom adódott, játszotta. A rendszerváltozás óta boldog-boldogtalan fújja, még Romániában is. A dal zenéje és főleg szövege folklorizálódott, olyannyira, hogy különböző szövegváltozatai futnak. Még igényes kiadványok is úgy közlik valamelyik szövegvariánst, hogy a forrást nem jelölik meg. Minthogy 1940-ben Csanády György és Mihalik Kálmán jogutódja a Rózsavölgyi és Társa cég kiadónál megjelentette a kottát és a szöveget, egyedül azt tekinthetjük hitelesnek. A jogutódok előrelátását dicséri, hogy 1990-ben a kottát a szöveggel fakszimilében közzé tették a 168 óra c. lapban. Ez egyszer s mindenkorra dokumentálja, hogy a Székely himnusz szövege egyetlen versszak! Érthetetlen, hogy azóta is jelentek meg rontott és elnyújtott szövegváltozatok erre a közlésre hivatkozva is! Van olyan friss kiadvány, amely Mihalik Kálmán dallamának keletkezését 1940-re teszi, holott a szegedi egyetem évkönyve szerint Mihalik Kálmán szigorló orvost, „az orvosi vegytani tanszék tanársegédét 1922. szeptember 26-án elragadta a halál”!

A hiteles szöveg tehát így hangzik:

Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Segítsd még egyszer győzelemre néped,
Csaba király a csillagösvényen.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcától zajló tengeren,
Fejünk az ár ezerszer elborítja,
Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!

Ha a dallamtól elvonatkoztatunk, s megkíséreljük kivonni magunkat a himnusz érzelmi hatása alól, egy kis csalódással tapasztaljuk, hogy nem túlságosan magas nívójú költői szöveggel van dolgunk. Benne van ugyan a szakrális áhítat, az elégikus fájdalom és a vallásos könyörgés, de ezek alapján sem ildomos Kölcsey Himnuszához hasonlítani, pláne vele egy sorba állítani, ahogy egyesek megtették! Már csak a verskompozíció eltérő nagyságrendje miatt sem! Csanády György tisztában volt a szöveg művészi értékével, mert egyetlen verseskötetébe sem vette fel! Dalszövegnek tekintette, amelynek létmódja csak zenei dimenzióban érvényesül.

2.

Csanády György 1895-ben született Székelyudvarhelyen. Mint említettük, a lexikonok számon tartják, de csak a lexikonok, irodalomtörténeti összefoglalók meg sem említik a nevét. A szocializmus időszakában neve csak egy-két irodalomtudományi cikkben, tanulmányban került elő, de nem költészetét tették mérlegre, hanem mint a Híd (1927–1928) c. folyóirat szerkesztőjét regisztrálták. Három, sőt az UMIL szerint négy verskötete (?) jelent meg, több rádiódarabját játszották, Jézus-drámáját 1940-ben bemutatta a Nemzeti Színház. A Magyar Irodalomtörténet Bibliográfiája negyedik kötetéről mit sem tud. De nem ez az egyetlen ellentmondás, illetve bizonytalanság, jóllehet a legfeltűnőbb. A lexikonok megkülönböznek származását illetően is. A Gulyás szerint apja Zalán, az UMIL szerint Zoltán. (Az előbbi a helyes!) Előneve göcsi. Több költeménye nosztalgiával idézi a kidőlt-bedőlt Nyárád menti kúriát, valóságos mítoszt szőve köré! Más források arról beszélnek, hogy hajdúkapitány ősének, Csanády Sámuelnek Bocskai adományozta a nagykereki várat!? Csakhogy a híres családtörténész, Nagy Iván szerint, a három hajdúkerületi főkapitány Sámuel közül az első 1711-ben lett ennek a tisztségnek viselője (Bocskai 1606-ben halt meg!), s azok a Csanádyak nem a göcsi, hanem a nagykereki előnevet viselték!

Csanády a Székelyudvarhelyi Evangélikus Református Kollégiumban végezte középiskolai tanulmányait, 1913-ban jelesen érett, bár a nyolc év során legtöbbször jó rendű volt. A két utolsó évben az önképzőkör titkára, illetve elnöke és legaktívabb szereplője volt, saját verssel és irodalmi dolgozatokkal is pályázatot nyert. Ehhez képest furcsa, hogy a Budapesti Kereskedelmi Akadémián folytatta tanulmányait. Innen hívták be katonai szolgálatra. Versei tanúsága szerint harcolt a Kárpátokban, Bukovinában, Galiciában, (még Odessza is olvasható egy költeménye alatt), a Piavenál, meg is sebesült. Leszerelése után Szegeden próbált talajt fogni. 1922. július 29-én a volt kolozsvári székely hallgatók nevében ő köszöntötte latin nyelvű üdvözlőbeszéddel az egyetemet félévszázados fennállása alkalmából. (Meglehet, más készítette el számára a fordítást).

A SzEFHE 1921-ben megvette a Szegeden megjelenő Új Élet c. lapot, amelynek Csanády felelős kiadója és vezér-poétája, állandó cikkírója. Juhász Gyula egy ízben szeretettel figyelmeztette, mivel az ifjú költőt igaz és ígéretes tehetségnek vélte (bár valamelyik prózai írását többre becsülte minden eddigi versénél!): „Ady Endrét ismerni kötelesség, de utánozni veszedelmes és fölösleges. A Bajazzó című Csanády-vers például, akarva akaratlan úgy hat, mint Az ős Kaján paródia.” A lapot 1923 januárjától Budapesten adták ki. A lexikonok elkövetik azt a hibát, hogy Csanádynak tulajdonítják az 1926-ban indult Új Élet nemzetpolitikai szemle alapítását, holott azt Dr. Antal István szerkesztette, költőnknek csak versei jelentek meg benne.

Csanády első verskötete, Az évek (1911-1921), 1922-ben jelent meg. Szabó Lőrinc szerint a gyűjteményt nem lett volna szabad kiadnia. „Annyi megállapítható, hogy Csanády érző szívvel és vérző lélekkel írta őket, de ezáltal maguk a versek nem lettek jobbak. Ez legfeljebb biztathatja a szerzőt, hogy tovább írjon.” (Nyugat, 1922) A kötet legrégebbi költeménye 1911-ből való, egyetlen vers származik 1912-ből, a következő évből már több. Kicsit bágyadt, ódon, szomorú hangulatok szólalnak meg a kötetben már a háború előtt is. „Én egyedül vagyok” – ezzel a megduplázott kijelentéssel fejeződik be Új életem felé c. költeménye 1914-ben. „Óh, én magamat hányszor elsirattam, / Hányszor bántam magammal anyámképpen, / és én magamtól hányszor elbúcsúztam.” (Mély húron) Zenei motívumok, mitologikus képek szővik át versvilágát (Szulamit, Midas, Judás stb.), de valami hiányzik ezekből a költeményekből. Éppenséggel nem dilettáns, de az esetek többségében erőtlen, szürke alkotásokról van szó. Csanády Gyóni Gézával ellentétben szándékosan lefojtotta a lobogó pátoszt, ám ez a dicséretes törekvés valahogy a belső ragyogást is kioltotta a költeményeiből. Szabó Lőrincnek egyetlen vers tetszett, a Szállok, amely egy repülés élményreflexióinak különösségével vonzotta. Ennél azért több érték van a kötetben. A halott c. költemény például a háborús líra legkarakteresebb darabjai közé tartozik. Kritikusai nem figyeltek fel Ajánlás c. önkettőző költeményére. „Neked ajánlom nyolcad éve / Elmúlt gyönyörű, drága énem.” Egykori énjének fogadalmat tesz: „Öcsém, én téged megbosszullak.” Már ebben a kötetben feltűnnek a székely kultusz megteremtésére tett kísérletei, de még egyetlen nagyobb kompozícióban megvalósult lírai erőfeszítéséről nem adhatunk számot. Az Egal c. darab a minden mindegy, a totális fáradság és fásultság verse, akárcsak az Október: „S az eltűnt élet mély keréknyomában / Nézni, hogy folyik lassan el a vérem!”

Második, 1926-ban Álmok címen kiadott verseit egyetlen folyóirat-kritika fogadta. Szarka Géza méltán érezte még mindig: „Ady után ez a szinte mitológiává váló szimbolizmus nem lehet egészen eredeti.” S részletesen rámutatott a szemléleti és formai egyezésekre, amelyek bénító súllyal nehezednek Csanádyra, aki hite szerint Csokonai, Vajda, Ady nyomában halad „rettegve, vágyva, énekelve.” A költő továbbra is nemzedéke csődjét regisztrálja, s ezzel összefüggésben a személyiség tragédiáját és saját álmainak szerte foszlását: „Mi vagyunk, akik sohse voltak.” (Mi). A sorssal perlekedik: „Előre sincs utam, / Visszára sincs utam, / Mit akar az Isten? / Mit akar az Isten? (A tavaszi hajszán). A létezést az életkoporsó metaforával jelöli, a bánat néma Szent Anna-tó. (Két ár sodrában, Mi bánatunk). A székelyek, mint őrállók, „Kőszál székelyek” jelennek meg képzeletében: (A magyar óceánon). Különös szóalkotásai, metaforái (Tavaszfalu, Bocsánatfelhő, Vasárnapasszony, kacagáslomb, asszonyvár stb.) többnyire pontatlanok, erőltetettek.

Szakmailag több szerencséje volt Ének c. harmadik kötetével. (Ezt is a SzÉFHE adta ki 1934-ben). Csuka Zoltán szerint ez már a kiteljesedett Csanády Györgyöt mutatja be. „A kötet gerince feltétlenül Erdély megéneklése, az ősi rögről elűzött ember szerelmes hazavágyódása. (…) Jeremiásként sír a költő, népe vesztét siratja, a szétomlott erdélyi rögöt, s ez a hang adja meg költészetének alaptónusát. Ez a költészet pedig, ha a hét esztendő verseit egybevetjük, ma is tisztán emelkedő irányzatot mutat.” Vajthó László hasonló üzenetet hüvelyez ki a versekből: a gyűjtemény „látomásos aggodalom az ősi fészekért.” Ő még magasabbra értékeli a költőt: „Van elég eredeti nyelve, s ez érdekesen keveredik a népmesék, a Vadrózsák hangjával (…) A szabadversnek bizonyos székelyes alkalmazását találjuk nála…” Valóban, ez a könyve a legjobb, mert versbeszéde a legérettebb. Székely c. költeménye például formailag hibátlan megoldása mítoszteremtő szándékának.

3.

A Collegium Transsilvanicum a húszas évek végén, pontosabban 1927 áprilásában Csanády szerkesztésében megjelentette a Híd c. folyóiratot, amelynek abban az évben 8, a következő esztendőben még 5, összesen tehát 13 száma látott napvilágot. „Híd! Út, ahol nincsen út a szakadékok két partja között. Hidat akarunk átaltenni a megtörött rög, az elapadt idők és elszakadt szívek mélységei felett. És ezen az egy szándékon, s vallomáson kívül semmi zászlónk, semmi jelszavunk nincsen.” – írta többek között a színvonalas irodalmi szemle beharangozójában. A lap kolozsvári szerkesztője Tamási Áron volt. Kós Károly itt közölte folytatásokban a Varjú nemzetség c. regényes krónikáját. Az erdélyiek közül megjelent szinte mindenki, aki számított: Áprily, Bartalis, Dsida, Gulácsy Irén, Kacsó, Makkai Sándor, Szentimrei Jenő, Tompa, Reményik stb. Őket rövidesen a felvidékiek, (Győry, Darkó, Tamás Lajos stb), majd a délvidékiek képviselői (Fekete Lajos stb) követték. Szerepelt Erdélyi József, Gulyás Pál, Kosztolányi, Móricz, Juhász Gyula, Szabó Lőrinc, Oláh Gábor. Az utóbbiak Ady-tanulmányokkal, illetve versekkel. Más kérdés, hogy sok volt a másodközlés. Maga a szerkesztő két rövid esszében Adyt védelmezte. (Patroklos körül, Megállt az óra), Ravasz Lászlót és Szabó Dezsőt az erdélyi próza magyarországi képviselőiként méltatta. Várkonyi Nándor Török Gyula emlékét ébresztgette. Ha Fábián Dániel dr. Magyar falu, illetve Győry Dezső hasonló című versét, az erdélyiek paraszti tárgyú, népies kisprózáját olvassuk, óhatatlanul arra kell gondolnunk, hogy a kérészéletű folyóirat a népi mozgalom egyik bölcsőjének számít. Noha a lap szellemi horizontja egy kissé egyoldalú, az írások többsége színvonalas. Ráadásul olyan unikális nyilatkozat található benne, mint a Kodályé: Mit akarok a régi székely dalokkal?

A folyóirat ellen 1928 februárjában a fajvédő Új Nemzedék közvetve támadást indított, amennyiben szenzációs tálalásban hozta Simon Andor fiatal költő őrizetbe vételét: „Letartóztatták a ’ Híd’ kommunista agitátor főmunkatársát.” A cikk tudni vélte, hogy Simon Andor kapcsolatot tart fent a bécsi vörös központtal, s hogy a rendőrség letartóztatásakor egy kosár kommunista könyvet, röpiratot talált nála. A gyanú alaptalannak bizonyult, a debreceni vizsgálóbíró néhány nap múlva szabadlábra helyezte Simon Andort. (Egyébként Móricz Zsigmond egyik későbbi vejét). Ezt a hírt azonban az Új Nemzedék már nem közölte. A jelenség tanulságait csokorba szedte a mélyen vallásos és baloldalinak egyáltalán nem mondható Csanády, s rezignáltan írta: „Ezt a lapot, a HÍD-at csinálni, annyi álmatlan éjszaka, annyi áldozat, annyi megalkuvás, annyi zokogás, annyi ragyogás, annyi nyomor, annyi tékozlás és akkora küldetés, hogy millió gyanú, gáncs, rágalom, tőr, ítélet, börtön mind suviksz hozzá képest.” S leírta a verdiktet: „Aki ezt a fegyvert használta, az nem magyar, s nem is keresztény.” A Híd rövidesen anyagi problémák miatt szűnt meg. Csanády később a Láthatár c. folyóirat szerkesztőbizottságának tagjaként továbbra is szerkesztő maradt, ezen kívül A Székelységben, a Forrásban, a Tükörben és másutt rendszeresen publikált.

Mint a Magyar Rádió szerkesztőjének, rendezőjének, majd főrendezőjének munkássága elsősorban a magyar irodalom ismertetésére összpontosult. Népszerűsítette a magyar költők életét, munkásságát egy új műfajban, a dramatizált feldolgozásban. (Csokonai, Katona József, Petőfi) Érdekelte a rádióesztétika elmélete, Marconiról is írt rádiódarabot. Az A. Balogh Pál: szerkesztette A Múzsa a hullámhosszon c. rádióesztétikai gyűjteményes kötetben azonban nem elméleti dolgozattal szerepel, hanem Szombat este c. hangjátékával, egy furcsa kis történettel. 1940-ben pedig a Nemzeti Színház mutatta be INRI c. passiójátékát, amelyben többek között Abonyi Géza, Szörényi Éva, Makay Margit, Major Tamás, Ungvári László játszotta a főbb szerepeket. A neves, mértékadó kritikusok véleményének kánonjából azt az értékelést szűrhetjük le, hogy bár a darab nem igazán gazdagította a magyar vallásos színpadot, de erős költőiségű mű, amely megragadta a közönséget, s kiváló színészi alakításokra adott lehetőséget. A szereplők általában dicséretben részesültek a rendezővel (Abonyi Tivadar) együtt, illetve Rédey Tivadar és Szira Béla Major Tamás Júdás-alakítását helyenként „túllendült”-nek, a „nagyária” felé sodródónak érezte, Schöpflin Aladár szerint viszont „ez a fiatal színész ennyire meggyőzően még sohasem igazolta tehetségét.”

Egykori rádióújságokat lapozva, Csanády György nevével még a negyvenes évek második felében is találkozunk. 1952. május 3-án halt meg. Ravasz László püspök búcsúztatta, aki maga is székelyudvarhelyi diák volt egykor, s barátja a költő-rendezőnek. Haláláról még a hivatalos református lap is csak néhány sorban emlékezett meg, noha felesége, Nemes Irma vallástanár, fia pedig a lap munkatársa volt.

(1999)