Lassan cammog az idő, ólmosan vánszorog,
s e hűvös, megfáradt, álmos pillanatban
keresem, keresem elveszett önmagam. 
Széthullott lélekcserepeket seper a szél,
ide-oda húzza-vonja, hangos a csend. 
Nyugalmat, Ó, mondd, Drága Istenem,
békességet, simogató áldás hol kaphatok?

Jöhet még mosoly, és gazdag nevetés?
Önfeledt, víg kacaj? Hosszú, boldog évek? 
Lehetnek szebbek, ragyogóak a mindennapok?
Elszunnyadnak vajon a síró, zokogó szavak,
a tegnapot felkavaró érzelemhullámok?

Igen! Kell, hogy legyen tiszta, fényes jövő,
kell a lelket derítő aranyló napsugár!
Kell, hogy zöldelljen, csiripeljen, illatozzon,
újra éljen e meggyötört szív, e félhalott lélek.
Mint a levegő, úgy kell, úgy kell a szárnyalás.

Hamuvá omlott Főnix, Te erős, szabad madár!
Emelkedj! Nyisd szíved! Emeld szárnyad!
Alkosd újra porrá perzselt önnönmagad!
Ezredévek ősi ereje szunnyad nemes véredben.
Teremtsd újjá elhamvadt szárnyaidat!  

(2019.)