Kőre a szél. A füvekre 
dől az arany. 
A délutáni tájon 
omlik az  inda füstje. 

Meddig? A múltam habja 
a számig elér. 
A fájdalmat az ember
rejti és letagadja. 

Ingünk sója kiszáradt, 
mint a bőr, meg a test. 
De a dac, de a kín 
égeti most is a számat. 

Rajtam is mind ez a régi 
rettenet és menedék. 
Árnyékot ont a világ. 
Őszben a nő, meg a férfi. 

Szép fejükön csoda hó
az idő, meg a lélek ezüstje. 
Pójálj be szívig, állig 
hűség, te tépett takaró!