Itten, közel az álmok bölcsőhelyéhez 
lassan ennek a nyárnak is vége. 
Szelíd és csendes odaadással
ráhajlik az árnyék a fák levelére, 
a házakra hajlik, a régi boronákra, 
– megtompult fogukat eszi a rozsda –
és hétköznapi glóriáját fáradt 
kezével a tájon szétaranyozza. 

Csillognak a deres gyalogutak, 
a csendben szinte áznak az ágak. 
Költöző madarak éneke hallik, 
nézem az árva fészek-palotákat, 
a bokrokon – hova az ősz odaágyaz – 
selyem pókhálószövetek égnek, 
s az alkonyi ragyogás olyan a tájon, 
mint egy csipke enyészet. 

Port ver egy távoli vontató, 
habzik a fasorok széle. 
Aranyló álmai közepette 
mintha a tengeri-tábla beszélne. 
Szelíden, ahogyan csak a csend tud, 
könyörögve ahogy csak a szerelmes képes. 
Jönnek az asszonyok s odatérdepelnek 
megadóan ehhez a hegyi beszédhez. 

Aztán már az ősz szertartása jön 
a fák, a lombok szertartása. Ragyognak 
a jegenyék örök gyertyafényei, 
s míg széllel és köddel hadakoznak, 
égnek, mint a lélek, ha a hűség 
egynemű jelképe sugárzik, 
az este meg rátűzi mindegyik hegyére 
a csillagok rőtlobogású bugáit…