Hatvan éves anyám 
ma is még a régi, 
két szemének kékje 
hamvas, tiszta, égi, 
lányé se lehet szebb, 
csak a finom, bágyadt 
lobogás von köré 
drága glóriákat. 

Barna haja mélyén 
már a legszebb ősznek, 
szelíd, ezüst fénnyel 
sugarai nőnek, 
szája körül apró 
ráncok íve árnyal, 
s hangjában a galamb 
alt bánata szárnyal. 

Apám mondja, tudja 
lánynak ő volt legszebb. 
El-elnézem lábán 
a kék viszereket, 
két kezén az élet 
jegyeit, jeleit, 
s mindegyik mögött a 
szeretet melegít. 

Tizenhét éves volt 
asszony lett s egy évre 
gyerek jött és aztán 
szaporodott hétre, 
teste, mint az áldott 
gyümölcsfa nyílt, zengett, 
s tudott-e őróla 
valaha a nemzet? 

Kis tanyákon árnyak, 
délutánok, esték, 
ezek ölelték csak, 
és soha fényesség, 
most is panaszolja, 
Pestet sohse látta. 
Pedig hat évtized 
magas, mint a nyárfa. 

Magas emlékek közt 
így jár ma is ő itt. 
Lépése nyomát a 
dűlő-utak őrzik, 
árkok, ahol csendben 
elmereng a bodza, 
nyarak titka közben 
róla álmodozva. 

Nyár vége van. 
Itthon kezdődik az ősz már. 
Szőlők sorja között 
villog arany rőt szál, 
s ahogy hatvan éves 
anyám arra lépked, 
nyomában ott lebeg 
már az örökélet. 

H-B. Napló 1960. július 31.