Járom az utcát, fent a fák 
havas tetején nyugalom, 
s mint roppant madár ül a csend 
itt-ott a gémeskutakon. 

Az ó-év most szökik tovább 
mind fakóbb lesz a lábnyoma, 
s hajnalra elmossa az új, 
a másik év szebb bíbora. 

És bent az ablakok piros 
négyszögében jelként ragyog, 
hogy a nyírségi kis falu 
ez is, ez is villanyt kapott. 

S hallatszik már a rádió 
egyszerű csodája. A táj 
szülőhazám. És, hogy nevet 
mályvavirágként az a száj, 

amelyik olyan szép, hogy a 
férfi csak nézi szótlanul, 
és amíg haza bandukol 
az ajkán apró nóta gyúl, 

s úgy fekszik le, hogy két keze
gondolatban már odaér, 
ahol a kék gombok mögött 
minden látomás hófehér.