Hazaballag csendben 
tömör lépteit 
úgy rakja már, mintha 
titkot mérne itt. 

Jeleket, amiket 
egyszer ő vetett, 
vért lángoló nyarat, 
tavaszt, őszt, telet, 

tengerit, búzát, meg 
krumplit és zabot, 
néha szeretetet, 
többször haragot. 

Mindene e táj volt, 
mindene e föld. 
Magyar volt, cseléd volt, 
nem is örökölt. 

Amije van, kézzel 
úgy szerezte meg, 
vágta tizedébe 
a kereszteket. 

Kapált harmadába,
felfogott felest, 
sohse nézett hátra 
ment csak egyenest. 

Acél volt és kő volt, 
ma is az maradt, 
háta mögött évek, 
előtte nyarak. 

Most is olyan, mint a 
cement, hogyha köt. 
Emléke közt legszebb 
az a negyvenöt, 

az a tavasz, mikor 
öt holdat kapott, 
reményének tápot, 
háznak alapot, 

életének hitet, 
s ahogy lépteit 
elfigyelem, mintha 
titkot mérne itt, 

s mind nagyobbra méri 
most már a jövőt, 
örököljenek az 
utána jövők. 

H-B-Napló 1960. július 31.