Nem szégyellem, ahol születtem 
nem áll a ház már, 
felette tavaszi ezüstben 
jegenye ágál. 

Törzse, dereka, ága, árnya 
úgy hajlik hátra, 
mint partifecske ollós szárnya, 
ha szállni tárja. 

Ahol születtem, cselédház volt, 
mint apám rangja, 
az emléken mégsem esik folt, 
mert nem tagadja. 

Azok voltunk, igaz, cselédek, 
a négyes konyha 
vallhatná, mit őriz e lélek 
fájva, szorongva. 

S a gyerek, aki félve, fúlva 
akár a bárány, 
rettegve emlékszik a múltra 
hazája táján. 

Hazám volt, az volt, és csak nékem 
őrizte titkát, 
hogy majd egy boldog küldetésben 
szirmuk kinyissák, 

s kiálthassam szívemből, szóval 
ami a legszebb, 
arcod szépítvén fehér hóval, 
hazám szeretlek. 

Hol van a ház? A múltba süllyedt, 
fölötte tágan 
vibrál az áprilisi ünnep 
kint a határban. 

S belőle szelek, titkok, esték 
nőnek, mint nyárfák, 
s dédelgetik a naplementék 
leányok álmát. 

Ez az én hazám, s ahogy csendben 
előtte állok, 
érzem, hogy kihajtanak bennem 
megholt virágok… 

H-B. Napló 1960 június 26.