Ha országjáró utamon
meglepett, s ringatott az este,
a bokros árokpartokon
álmodoztam, hogy él Derecske.
S míg reám hunyorgott az ég
lángokban üszkösödő kékje,
csak hozta a harangzúgás:
ott ül az este fészkén Tépe.
Üzentek a gyalogutak,
s csábítottak, hogy arra térjek,
hol lányvér színű cseppjeik
épp most buggyantják ki a prések.
Hol bokros, nehéz sorsukat
most, most sűrítik épp a gondok,
hol ezerszínű aranyát
épp most pergetik szét a lombok.
S én kutattam a falukat,
akár a fák tövén a gombát,
csak tallóztam az emberek
felsajgó ezer őszi gondját,
és ittam arcuk mosolyát,
ahogy a fényt issza a harmat,
a kedvet, a vágyat, az erőt,
e mindig nyugtalan nyugalmat.
Mert csupa forrongás ma itt
és eleven fészek az élet.
Megéledt sorsunk melegén
mindennap több és egyre mélyebb,
és nő szívünkben a remény
mindig, mindig lombosabb fája,
s nem jöhet fagy és fergeteg,
mely új sarjait visszavágja.
Törvény és jog vigyázza már
életünk jelét írva végre,
És úgy zúg itt a nép ma föl,
együtt, mint egy test szívverése.
S ők írnak törvényt és jogot,
ahogy sorsukból összeszedték
törvényt s jogot, melyben nekünk –
a jövőnket is összegezték.