Csak a szél
Megint a szél, a déli szél
hajamat tépi megcibál
átbújik ázott ingemen
utcákra bujdokolni űz
nem enged megpihenni sem
csak kerget hajszol felkavar
megint a szél a déli szél
vagy talán már nem is az
hanem a megtagadott álmok
kipukkant tervek akarat
kudarcok keserű regimentje
elszalasztott lehetőségek
és az a felvállalt magány
mely a hitemre kövesült
hordom mint kemény csigaházat.
—–
Téli verebek
Felborzolt tolluk
széttört márvány
ülnek csupasz fa
fekete ágán
Összebújnak
összebeszélnek
akár piaci sorban
görnyedt vének
Iszonyú törvény
kényszer-közösség
ahol a lárma
életre mentség
Jaj a verebek
csavargók rajban
tört-tollú társak
dacban jajban
fagy-halálban
sikoltásban
társ-keresésben
hiábavaló csipogásban
melegítsetek
didergésben
fagyba fakuló
szívverésben
—–
Megszökött karácsony
Fújjátok el fenyőfán a gyertyát,
világolnak háromágú fejfák,
pislákolnak sárga-bőrű csontok,
kárognak a szárnyatlan galambok.
Angyalhajnak kibuggyant a vére,
dobjátok a csillagot szemétre.
Hasztalan hány szikrákat az ünnep:
pásztorok csak káromkodni jönnek.
Dünnyögöm csak magam a legendát,
s megkarmol egy rácsnak felmeredt ág.
Tömjén, mirha, arany, csalfa, gyáva, –
fából van a három király lába.
Papírlapon szánkózik az este,
nincs szükségem többé kegyelemre.
Hazudik a csingiling karácsony:
a jászolból megszökött az álom.
—–
Vásárfia
Ez az álom eladó,
egy forint az ára.
Ki bámult még ilyen olcsó,
szép vásárfiára?
Ez a hit is eladó,
két karél kenyérért.
Két gyereknek ennyi kell csak,
ha kínoz az éhség.
Ez az élet eladó,
nem kell érte semmi.
Aki marad, próbáljon meg
fagyon melegedni.
Engem itt a homokon
nyugovóra várnak,
tépett szárnyam adjátok egy
fióka-madárnak.
Két gyermekem itt marad,
ne bántsátok őket,
hadd tartsanak tenyerükön
májusi esőket.
—–
Rokonok
Most már a föld is rokonom
anyámat befogadta
Bebocsátottam gyökerem
üreggé nyílt homokba.
Lám így gyarapszik életem
idefenn egyre fogynak
kik arcom gyors váltásain
kicsit elcsodálkoznak
és egyre gyűlnek odalenn
akik felnyúlnak értem
s forog forog az életem
holtak hűs tenyerében
Ez végtelenné alakít
szétszór térben időben
föld szél fa felhő rokonom
ismeretlenné nőttem
—–
Önként a földnek
Amíg valaki fiatal,
nem korra – akaratra,
mintha a fölzúgó szelek
sodrásával haladna,
Dávidként Fóliátokat
céloz kaviccsal-kővel,
oda se gondol: elkopik,
megcsöndesül idővel,
s leesik lendülő keze,
elhallgat, összebékél,
nem könyvet, sört, színházjegyet –
házat vesz majd a pénzén,
aztán a sűrű tél előtt
megborzong, összegörnyed,
lelkét a csöndnek adja meg,
testét önként a földnek.
—–
Honnan jöttél
Honnan jöttél
olyan mindegy
Vért virágzik
rongyos inged
Ki kérdi meg
milyen karddal
hol sebezett
milyen angyal
Ki kérdezi
az anyádat
milyen földbe
hova zártad
Voltál harcos
csodaváró
kezedben egy
sáros zászló
voltál hívő
víttál hadban
verekedtél egymagadban
Ki kérdezi
hol a kardos
s a derekad
mitől hajlott
Honnan jöttél
ki se kérdi
magadtól kell
számonkérni
azt is hova
azt is merre
Istennek itt
nincs kegyelme
Embereknek itt
nincs egyebe
csak a szíve
meg a keze
Honnan jöttél
mit se számít
csak juss el a
jó halálig
csak a zászlót
el ne engedd
mutasd fáknak
fellegeknek
mutasd annak
aki nézi
aki őrzi
aki férfi
aki ha hullsz
tört füvekre
rátakarja a szívedre.
—–
Lehetőség
Ha volnának is bűneim,
önnön magamnak megbocsátok.
Halandó nem segít azon
ha sorsommal vitában állok.
A világ elrug, megtagad,
nem engedi, hogy megismerjem.
Hiába lobban gyertyafény
istenek és világok ellen.
Negyvenévesen már lehet
egyedül lenni, hogy ne fájjon,
és élni észrevétlenül,
ahogy köveken él a lábnyom.
Felröppenésem hasztalan, –
legyőz az idő és a kétség.
Magamba zárva hallgatom
egy lehetőség szívverését.
—–
Mint a rákot
A gyöngeségem ismerem
egész a bordacsontig.
Belegörnyed az ember
mielőtt meghasonlik.
Elszalaszt szép szerelmet
mert változtatni gyáva,
s gurul feléje gyógyszerek
glóriás karikája.
A véleményét elnyeli,
s csak hiszi: belerokkan.
Élni szeretne valahogy,
akár megalázottan.
A gyávaságom ismerem,
megszoktam, mint a rákot,
s a szégyenemmel szelíden
naponta parolázok.
—-
Zárva
Leteszem rágott ceruzám,
behajtom Kosztolányit.
Az ablakon az éjszaka
zajokkal zongorázik.
Terveztem felhőkarcolót,
de kunyhó lett belőle.
Aszú gyöngyözik valahol,
előttem csak a lőre.
Csak kudarcaim száma sok.
Idő, könyv, ablak zárva.
Farkasok között védtelen
csapdos csípős csalánfa.
—–
A szél beszél
A szél beszél a fákkal.
Jó lenne hallani,
mit mondanak az ágak
nagy hullámzásai,
a vadabb szárnycsapások
mit rejtenek s takarnak.
A szél beszél a fákkal,
rázza a hideg gallyat.
Ideges hullámzással
reszket a fiatal fa,
csak állni mozdulatlan
vagy röpülni akarna,
de gyökerei tartják.
Lebegő remegéssel
reszket, megdől, csapódik,
így beszél a széllel.
Aki a földből nőtt ki,
marad a föld kötöttje,
messzire szállni nem tud,
hajlong hát mindörökre.
—–
Hajnali lovak
Hajnalban futnak a lovak
felemelt fejjel a patakhoz
úszik a sörényük – madárraj
patájuk nyoma poros félhold
prüszkölnek fújtatnak nyihognak
orrukon habzik a varázslat
a reggel robbanó ritmusa
a fények gyújtogató tüze
fekete gyöngyök nedvesednek
szemük kagylóhéjába zárva
visszaköszön a felkelő Nap
testük gyönyörű ritmusának
Aztán a porban meghajolnak
ínyük a szürke vízbe mártják
sörényük fáradtan leszáll
eloszlik minden por mögöttük
karcsú bokájuk megremeg
és olyan mozdulatlanok
mint kőbe dermedt szobrai
valami ősi áldozatnak.
—–
Csak
csak az utolsó fűzfaágat
kapaszkodónak és reménynek
a sárga aranyeső fákat
s zöld kígyóim a venyigéket
csak a málna szúrós bozótját
búbos bankát ha ideröppen
csak élni élni s megfogózni
egy félmaréknyi sárga rögben
—–
Velem árva
Elengedsz-e ha látod
álmodok délibábot
királylányt mesevárat
s hűlni hagyom a szádat
Elengedsz-e hisz ebben
a koldus-szerelemben
olyan magadba lennél
akár az elcseppent vér
Engedj hisz úgyse máshoz
költözöm a magányhoz
s ki voltál velem árva
bocsáss el árvaságra
—–
Maradék lobogók
J. B.-nak ajánlom
A Hold ma úgy világít,
akár az isten arca,
készülök az utolsó,
végérvényes kudarcra.
Felgyűlt erőmmel játszik
pöttyös labdát a század.
Szuronyok hegye fénylik:
kortársakat kaszálnak.
Most lennék férfikorban,
de vad kamasz maradtam,
táncol az ádámcsutka
ünnepi forgatagban.
Fél-öröm, fél szerelmek,
fél-siker, félig-játék…
Fehérebb csak hajam lett,
feketébb meg az árnyék.
Az éjszaka kitisztít,
ablakhoz ág csapódik,
lengetem egyszervolt hitem
maradék lobogóit.
—–
Fogadj fiadnak
Fogadj fiadnak türelem,
mert lettem olyan árva,
mint megtagadott istenem
csalánnal glóriázva.
Leszek nyugalmas gyermeked,
szófogadó és gyáva.
Madárszárnyakból vetek
ágyat is éjszakára.
Emelnek vesszőt, botokat –
szám, öklöm szűkre zárva,
leszek a mindig okosabb,
fütyülve bölcs vitákra.
Fogadj fiadnak türelem.
Tenyérrel üss a számra,
ha megalázott életem
mégis fölkiabálna.