SELMECBÁNYA LÁTKÉPE 

A tunya házak némák, 
engedelmesen állnak. 
A polgár bennük érik, 
mint a huszadik század. 

Piros tetők és frázis. 
A város csöndje kába. 
A torony belebékül 
a hegyek hajlatába. 

A város lusta élni. 
Por van és szabadverseny. 
Békevilág. Aranykor. 
Ferencjózsefi szellem. 

De furcsa fák sötéten 
és rendetlenül állnak, 
izgatott, nyurga kígyók, 
vonaglanak az ágak. 

Nyugtalan lélek él itt, 
lázas és türhetetlen. 
Nyúlnak a fák az égig 
dacosan és meredten. 

Nőnek a fák, a nagy fák, 
szabálytalanok, hősek, 
lapul az álmos város, 
vajon ki lesz erősebb? 

E fákban új csirákat 
észlelnek már a nedvek. 
Zúgásuktól a tornyok 
fehéren megreszketnek. 

* * * * *

KŐZET 

Elkallódnak egymáshoz írt leveleink, 
vagy a szekrényben megporosodnak, 
többé nem olvassa senki őket, 
legfeljebb az erősek bölcsességével a lányunk. 

De mozdulataink egymáshoz hasonlítanak, 
cselekedeteink ritmusában őrizzük egymást, 
olyan makacsul, mint az őskori kőzet 
emlékeit az óriás állatoknak. 

* * * * *

MAGÁNYOS CÉDRUS 

A fának emberarca van, 
ráncokkal, szemgödörrel. 
Ha szél lendíti ágait, 
meztelen csontként zörren. 

Az ágnak emberarca van, 
kinyújtja, mintha kérne. 
Jaj, egyedül van, nincs hite, 
nincs egy száraz levél se. 

Fogódzna földbe szép gyökér 
s a homok elbocsátja. 
A szem határa végtelen. 
A magány színe sárga. 

Hogy fáj a fának ez a sors, 
a kín görcsökre rándul, 
előtted koldus könyörög, 
koncot vár tíz kitárt ujj. 

Adj neki jó szót legalább, 
szólj hozzá, mint a vakhoz. 
Óh, hogy repülne innen el, 
törött szárnyakkal csapdos. 

Nem nyúl az égig szétterül, 
mint porfelleg a földön. 
Jaj, beszélj hozzá, csonk keze 
üresen le ne törjön. 

A fának emberarca van, 
magányos, emberarca. 
Szívedhez ér – milyen hideg, 
milyen sovány a karja.