Zombi 

Öreg vagyok, nem zavarok, három..

Már csak három nap, és nem lesz ébresztő, reggeli torna, gázálarc, menetgyakorlat,krumplipucolás, őrség, irányított szabadidő, stokizás, körletszemle, takarodó, Csőke százados, Pati hadnagy és Zsuffa törzsőrmester. Már javában tartott a leszerelés előtti összetartás. A szobában csak úgy gomolygott a füst, de ki törődik ezzel ilyenkor? Ha az ügyeletes bejön, őt is megkínáljuk.

– Az milyen volt, amikor Beregdi tizedes bedobta a gumikacsát a körlet közepébe, és így szólt, hogy addig öntsék a vizet a kopaszok, amíg a kacsa nem úszik?

– Viszont nem ultrázott be, nehogy a lúg tönkretegye a kacsa tollait.

Általános derültség.

– És Pilhál szakszi, a konyháról?

– Ne is mondd öcsém. Annak a kezében viszont állandóan remegett az ultra. A mosogatáshoz sem adott, hogy több jusson a kőre. Onnan lehetett tudni, hogy előző nap ő volt az ügyeletes, ha valaki nem látta volna a gizda arcát, hogy a legénységi konyhán síkosak maradtak a tányérok.

– A tányérok? A teásbögrék. Reggelente zsíros volt a tea.

– Engem meg egyszer bezárt a hűtőkamrába. Ha nem csúszik le az egyik félsertés a kampóról, lehet, hogy meg is fagyok.

– Miért? Belebújtál a bőrébe?

Nagy nevetés.

– Dehogy! Mire visszaakasztottam a kampóra, teleizzadtam a gatyámat is. Nem mindenki olyan tagbaszakadt barom, mint te.

– De te, Kőíró, ne nagyon sírjál, mert rögtön az újonc után bekavartad magad az irodára, ahol te lettél a király.

– Csak hozzánk képest. Akkora király, mint Zoltics, az öreg írnok, ő sosem lett. Ahhoz még Csőke százados is kopogtatva ment be.

– Persze, mert ő írta az angol leckéit.

– Mindegy, hogy miért, így volt.

– Lényeg az, hogy Kőírónak az újonc után soha nem volt dolga Pilhállal.

– Annyit azonban senki nem volt konyhaszolgálaton, mint Zombi.

– Legalább háromszoros Kiváló Krumplihaj Cibáló kitüntetést érdemelne.

– Csórikám, mindig Pilhált fogta ki.

– Akkor Érdemes Ultrabénás.

– Egyszer lehányták a Pilhált. Hátul szállt le a buszról, és épp akkor ért a középső ajtóhoz, amikor az kinyílt, és valaki hatalmasat könnyített magán, teljesen beterítve a szakszit.

Óriási hahota.

Mire a csóka egyáltalán felfogta, mi történt, az ajtó szépen becsukódott, a busz pedig továbbment. Hanem, ahogy jött be a laktanyába, és felháborodva rinyálta, mi történt vele, egy sem volt, aki megsajnálta volna, mindenki a szemébe röhögött.

– Én meg sose felejtem el, amikor Zsuffa főtörzs összeszedette velünk a leveleket és ágakat az ezredtörzs előtti erdőben, mert jött valami pizsamás a hadosztálytól. Elmagyaráztam neki szépen, hogy a levél és az ág, ha lehullik a fáról az nem olyan, mint amikor a tiszti lakótelepen eldobják a konzervdobozt, hanem természetes bomláson megy keresztül, és szép lassan összekeveredik a kőzettörmelékkel, szemcsékkel, gazdagítja a szerves rétegeket, és így alakul ki a hazánkban legáltalánosabban jellemző, átlagosan ötven-hatvan centiméter vastagságú barna erdei talaj, amely mezőgazdasági művelésre igen alkalmas. Ő ezt érti, mondta erre Zsuffa főtörzs, de szedjük össze a leveleket és az ágakat az erdőben, mert az a parancs.

– Az első időszakban te is jó néhányszor bekavartál Zombinak, Kőíró! „Ha nem pucolod ki a géppisztolyom, én pucollak ki az előjegyzésből!” vagy „Ha megtalálod az én fiókomat is, akkor megkeresem a körletelhagyásidat!” Emlékszel? Ha nem ilyen jámbor a srác, már nem lenne ennyire egyenes az orrod.

Ekkor friss pálinkával megérkezett Csengey, aki még az összetartás alatt sem birta ki, hogy ne dobbantson.

– Hülye vagy, Csengey, nem ér annyit az egész! – mondta Kőíró. – Ha megbuksz, még a futkosóba is bedughatnak.

– Az üzlet az üzlet. Megegyeztem Sámsonnal, hogy hozok öt litert az új főzetből. Egy pár bakancsért odaadja. A Ho Si Minh -ösvényen úgysem fognak meg.

– Ennek a hajdúsámsoni zugpálinkafőzőnek már az apja is a laktanyából látta el felszereléssel a környékbelieket.

– Ja, az ötből kettőt Csőke századosnak hozom. Ennyivel tartozom neki a bakancsért.

– A bakancsot nem Zsuffa főtörzs írta le?

– De igen. Azért viszem az ellenértékét a főnökének.

Hanem hát szeszt fogyasztani ilyenkor is kockázatos, ezért a leszerelő állomány elhagyta a szobát, azaz a hálókörletet. Ketten maradtak, Kőíró, az írnok, aki onnan kapta a nevét, hogy ha valaki összeakaszkodott vele, annak azt mondta, nagyon vigyázzon, mert kővel írja meg a kimaradási engedélyét, és az sose fog látszani a papíron, és Zombi. Zombi, akinek Kőíró volt a „keresztapja”, mert eredetileg Dombinak hívták. Zombinak a mozgása, de főképp az észjárása igen lassú volt. Ragadványneve egyébként – miután megnézte élete első zombifilmjét – nagyon megtetszett neki. Kőíró nem tartott a társasággal, mert a mappáját pakolta össze, hogy még megmutathasson valamit az új írnoknak, Zombi pedig az ágyán ült és – sírt.

– Te nem iszol pálinkát Zombi? – kérdezte Kőíró – Vagy már nem szereted?

– Megyek mindjárt.

Zombi elfordult, és zubbony ujjával megtörölte szemét. De nem mozdult, csak bámult ki az ablakon a nyárfák kopasz tetejére. Kőíró átölelte a vállát.

– Rossz hír? – kérdezte. – Valami történt a családban?

– Nem. Ott nem történt semmi.

– Megbántottak? Mondd, hogy ki, elintézem.

– Ugyan. Nem bánt itt engem senki. Még a Pilhál se igen zavart, pedig az gané volt.

– Hát akkor mi baj, Zombi? Három nap múlva szabadulunk.

– Épp ez az.

– Tessék?

– Mi lesz azután?

– Hogyhogy mi lesz? Civílőrület lesz, Zombikám! Buli buli hátán, lányok, minden!

– Penyigén?

– Hát, Penyigén. Összecsődíted a srácokat, és kész.

– Csupa öregember lakik ott.

– És a fiatalok?

Nyíregyen, Mátészalkán, Bátorban.

– Miért nem mész te is Nyíregyre?

– Drága ott a lakás.

Az egyik fa csúcsáról pacsirta rebbent fel. Zombi a szemével követte a röptét, majd tekintete Kőíró térdére zuhant.

– Én hajnalban kelek, ellátom az állatokat, nappal melózom a gépállomáson, Gyarmaton, este megint etetés, ganézás – dörmögte. – Nyíregyről nem tudnám megcsinálni.

– Most ki látja el az állatokat?

– Apám. De öreg már, nemigen bírja.

– Hát akkor miért nem adja fel?

– Azt nem lehet!

– És a testvéreid? Ők nem segítenek?

– Már mind kiházasodott.

Zombi hosszasan elgondolkozott, majd felállt, hogy a többiek után induljon.

– Tudod, Kőíró, soha többet ilyen jó sorom nem lesz az életben, mint itt, a katonaságnál. Ennyi vidámság, jó fej, humor… Nekem csak itt voltak igazi barátaim.