Hallottatok égi csodát, ami ének volt,
mint aljas, végemet áhító sziréneké,
kik a tenger ezüstjén át megigéztek?
Árbocrúdhoz kötve hajóztam előttük én,
zsibbadó bőrömmé vált a dallam,
húsevő növény, befont és körbeölelt.
És fájt a Szép. A társak eveztek, néma viasz
fülükben. Víztükör őrült foglya, esengtem:
„Oldozz el!” S a süket fülek úntan eveztek.
Énekükkel élni-hálni, nékik nyitni
lelkem, tengeri fényben égni,
érzetek éterében úszni, lebegni,
szirénné válni vágytam már magam is:
csak a Szép, amiért meghalni is,
élni is érdemes, ó, csak a Szép!