Ballai László írása megjelent a Márczius tizenötödike című folyóirat 2019. március 15. számában /3-4. szám/
„Ady Endre bizonyíthatóan rongyosra forgatta Bibliáját, tudjuk, hogy nagy hatással volt rá a Zsoltárok könyve, olyannyira, hogy ő maga is írt zsoltárokat – olvassuk Olajos István Ady Endre istenképe című írásában. – Feltehetően azonban mindezt nem alázattal, Isten Lelkének segítségül hívásával tette, így aztán nem is érthette meg, amit az Úr számára üzenni szándékozott. Kétségbeesetten próbálja Istent megszólítani:
»Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.«
Itt rögtön rá is tapint a következő súlyos igazságra, fel sem ködlik már az, hogy miként kell imádkozni.”
Mindezek olvastán Mikes Kelemen 206. törökországi levele ötlött eszembe először:
„Egy püspök a tengeren utozván, a hajósok egy sziget mellé a hajót megkötik, a püspök maga mulatságára a szárazra kimegyen. Amint alá s fel járna, egy kis gunyhócskát láta a fák között, gondolá, hogy talám valamely ember laknék ott. Egy kis ablakocskához közelítvén csak csendesen, emberszót halla, és mintha valaki imádkoznék. De mint elcsudálkozék, hogy az, aki bent volna, eszerént imádkozék: átkozott legyen az Isten. Ezeket a szókot pedig szüntelen mondja vala. A püspök nem állhatván, bémene az emberhez, és mondá néki: atyámfia, ne azt mondjad, hogy átkozott az Isten, hanem áldott az Isten. A remete úgy kezdé mondani. A püspök, hogy erre megtanította volna, visszátére a hajóhoz, és megindula a hajó. A remete pedig azalatt elfelejté, amit tanult volt, és észrevévén, nagy sebességgel kezde a püspök után futni. A hajó távul vala már a parttól, de a remete nem vigyázva arra, ha a földön vagy a vízen futott-é, néki csak az imádság volt az esziben. A püspök és akik a hajóban valának, nagy csudálkozással láták, hogy a remete a tengeren futna utánok. Aki is a hajót béérvén, kiáltá a püspöknek, hogy elfelejtette volna az imádságot. A püspök látván a nagy csudát, mondá néki: atyámfia, csak úgy imádkozzál, amint eddig imádkoztál.”
Vajon a különböző vallások által szállított kész istenkép – és az előírásszerű imádkozás módszerének – kritikátlan átvétele, vagy az istenkeresés gyötrelme a magasabb erkölcsi minőség? Megítélhető-e Ady Endre istenképe a keresztény szentenciák torzító tükrében? Ki volt Ady Endre?
A zsenik eljövetelére, attól fogva, hogy Pallasz Athéné kipattant Zeusz fejéből, századonként lehet számítani. Ady megérkezése odaadó figyelmet követel, megoszt, ítéletre, válaszra kényszerít. Új hitet, értelmet ad a vallásnak is, gyötrődése, kétségei és megvilágosodása által. Egy csapással megújítja a költészetet, de a maga útját egyszersmind követhetetlenné téve. Fellépésével egyképpen csóvát vet múltba és jövőbe. Petőfi nyomába lép, nem alkuszik, nem keres, halad előre, félrerugdosva a fáradt konvenciókat, lecsapolva a lápot, megidézve a forradalmat. Mindezt a modernizmus zászlaja alatt gyülekező kortársak tízezres serege is megtette (tette-vette), csakhogy nem gyökeresen új, utánozhatatlanul eredeti és adys módon.
Mert Párizs Ady Párizsa. Magyarország Ady Magyarországa. A vér, az arany Ady vére és aranya. A szerelem Ady szerelme. Aki soha nem volt erejű – Dévénynél intézett – rohammal (de nem gyökerek nélkül valón) tört be a magyar irodalomba. Sőt, éppen gyökerei által végtelenségbe terjedt, alig felfogható mikrokozmoszt alkotott, akár Homérosz, Shakespeare, vagy Petőfi (akihez hasonlóan „nem alkuszik”). Ízig-vérig költő, mint Petőfi, élete minden mozzanata verssé válik az ujja alatt. Ki merne úgy rákérdezni hazára, vallásra, magyarságra, mindenre, mint ő? És ki merne válaszolni? Ki merne elindulni a mérhetetlenségbe?
„Próféta ő, mert rájött, hogy élete több mint egy esetleges tünemény; hogy életének, szavaiban, titkos nyelvvé kell jegecednie, melyet eleinte csak kevesen és nehezen érthetnek: próféta a meg-nem-értettség és egyedüliség dacos gesztusával” – így Babits Mihály. Adyt ne holmi kávéházi poétának képzeljük el, aki pénzecskéért írogat a szerkesztőségeknek, és közben masamódoknak udvarolgat. Nem, ő komolyan veszi Petőfi programját:
„Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.
Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.”
(Petőfi Sándor: A XIX. század költői)
Ady istenes verseit egy új genezisként, de legalábbis egy új genezisről való próféciaként lehet értelmezni, amelyben a Kálvin által egyébként már meghirdetett közvetlen kapcsolat áll fenn az Úr és a hívő között, de a kálvini eszméktől gyökeresen eltérően a teremtett is igényekkel léphet fel teremtőjével szemben: mi végre is alkották meg? „Azért vagyunk-e itt, hogy teremtsünk lelkünkkel valamit a lelkünkből, ami olyan, mint a lelkünk?” – kéri számon már az Ismeretlen Korvin-kódex margójára című programadó cikkében. Ha volt teremtés – elég csak szétnézni a világban – az bizony tökéletlenre sikerült, és az ember embernek fordítottsága a középkori próféták, a reformátorok működését követően sem változott meg.
Ady istenképe önkép, amint azoké, akik a Bibliát írták egykor, embermegváltoztató szándékkal valami megfellebbezhetetlen tekintély nevében. És mindannyiunk istenképe önkép, azoké is, akik éppen önmaguk elől próbálnak menekülni kanonizált fantáziákra cserélve a jellemükkel való szembenézést. Ezért hát azon zsoltáros embereknek is, akik új értékeket akarnak felfedezni magukban, örökké keresniük kell az Istent. Ady pedig örökké újat akar.
De hát hogy ragadhatjuk meg Ady istenképét, akár csak A Sion-hegy alatt című ciklus versei alapján? Alig lehet szívbemarkolóbban ábrázolni az istenélményt, mint e sorokkal:
„Hallom, ahogy lelkemben lépked
S az ő bús »Ádám hol vagy?«-ára
Felelnek hangos szívverések.”
(»Ádám hol vagy?«)
Cáfolhatatlan univerzalitásában:
Az Isten van valamiként:
Minden gondolatnak alján.”
(Az Isten balján)
A végtelen szeretetsóvárgás hangján:
„Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.”
(Az Úr érkezése)
A küzdelmek felől, amelyek őrlik, rombolják az embert:
„Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.”
(Imádság háború után)
A teljes kétségbeesésből:
„Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit”
(A Sion-hegy alatt)
Csodálatos hitvallással, mint az megtörténik A vidám Istenben:
„Összetévesztitek a Halállal,
Holott Ő a Halálnak is ura
S akkor vagytok a közelében,
Ha kötekedtek a Halállal.
Ha így szóltok: éljen az Élet,
Derít rátok a Halál ura,
Derít rátok s örül az Isten
Ha így szóltok: éljen az Élet.”
A bűntudat hangján:
„Uram, bántottál, űztél, megaláztál,
Sokféle ostort suhogtatott kezed:
Te tudtad, miért:
Kis szolgád bizton nagyokat vétkezett”
(Uram, ostorozz meg)
A kiismerhetetlenség felől:
„Olyan ő, mint az asszonyok:
Imádtatja nagyszerü lényét,
De elszalad, nehogy megértsék.
Velem van s rossz az éjszakám.”
(Az éjszakai Isten)
Végül az ítélet hangján:
„Mikor az elnyomottak, a senkik,
Jajdulva, fegyverkezve jönnek,
Az Isten jön és millió árnya
Méhébe halt erőnek és örömnek.
Jajdulva, fegyverkezve jönnek.”
(Az Isten harsonája)
Istenélmény, cáfolhatatlan univerzalitás, végtelen szeretetsóvárgás, őrlő, romboló küzdelmek, teljes kétségbeesés, szépséges hitvallás, bűntudat, kiismerhetetlenség és ítélet, ezek a legortodoxabb apologetika szempontjából tekintve is a Biblia témái. És Adyt ortodox módon megítélni farizeusság.
Ady műve mérhetetlen és érthetetlen, mint az igazi prófécia, amely nem csak egy részletben finomítja életlehetőségeinket, mint holmi tudományos felfedezés, vagy műszaki eljárás, hanem kifordítja sarkaiból a világot. Mózes, Mohamed és Luther nem csak a hit gyakorlatát, de a hívők teljes életét átformálta, mindent követelt a túlvilági lét homályos ígéretéért cserébe. A próféták legelőször is önmagukban hisznek. Ady nem holmi szépíró, finomkodó irodalmár, de váteszként vállalja az egyéniségét, önmagát dobja mások elé, mint sorsot. Ki vállalhatja az Ady-sorsot? Ady. Dacára annak, hogy belepusztul.„Ha voltatok valamikor, most gyertek,
Legendák, őrültek, Jézusok
S Jézus-kori, kávé-szín fejedelmek,
Csodálatosak, ajándékosak,
Hajbókolók jászol-bölcső előtt,
Hol születik örök-újból a Gyermek,
Hol születik s mindig mi születünk,
Okvetetlen, didergő Jézusok
S talán egy a többinél Jézusabb:
Gyertek már, legendák, őrületek.