KÉSEI TRUBADÚRDAL 

Elkésett trubadúr, 
    feljutottam a mennyek magasába, 
még annál is feljebb, 
    csillagos tornyod ablakába, 
szerelmes Úrnőm! 

Mosolyod ott a fény, 
    sugaras pillantásod lángol, 
lelkemben lobog, 
    ily boldog nem volt még a vándor, 
szerelmes Úrnőm! 

De jaj, a hágcsómat 
    valami elrágta remegve 
kapaszkodtam most már 
    föld és mennyek között lebegve, 
 szerelmes Úrnőm! 

Erővel nem bírtam , 
    de hogyha törve útra hágok, 
minden tűz, minden fény, 
    csillag Te leszel, amit látok, 
szerelmes Úrnőm! 

* * * * *

SZERELEM 

Szeretem a kisujjadat, 
körmöd gyöngyházát, 
atollgyűrűjét, 
minden ujjpercét. 
Mert a kisujjadban is 
Te vagy a teljesség. 

* * * * *

VERS A MAGASBAN 

Vers a magasban, 
torony magasában lebeg, 
szél sodorja szemek sarkába 
s könnyé foszlik az íriszben. 

* * * * *

HÚSVÉT FELÉ 

Nem hiszem az Istent, 
de hiszem a csodát. 
Az isteni csoda Te vagy. 
Mindennap sírok, 
hogy beválthassam és megválthassalak. 

* * * * *

AMULETT 

Az amulett eszmeszerelmünk 
szétszakíthatatlan erő 
egy pontba sűrítve 
mosolyod hallhatatlan mosolyod 
pillangó amely csak szárny 
a végtelennel kihímezve. 

* * * * *

SZERELEM RÓZSÁJA 

Szerelem rózsája homlokod, 
szemhéjad lüktető szirom, 
szememet szemedbe nyitom, 
megolvadt fény ölel körül: 
legyőzhetetlen illatod. 

* * * * *

ÖLELKEZŐ KAGYLÓK 

Két keményre csiszolt kagyló, 
gyöngyházas hátunkkal 
– benne ívekké formálódott csodákkal –
egymáshoz sodródtunk 
a felhevült korallhomokban. 

A tökéletesség nem tárul másnak, 
csak tetszik önmagának. 

De lemezeink résein át 
éreztük egymás illatát, 
bársony benső érintésére vágytunk, 
izzó, puha melegre, 
mely nem nap fényétől hevül. 

Hullámokkal dacoló, egymásba nyíló, 
egymásba zárt kagylók lettünk, 
örökkévaló ölelésre készek. 

* * * * *

VÉGTELEN SZERELEM 

Tenger, ég, határfoszlás 
ott, valahol, mindenhol, 
hiszen minden egybeér 
a kékben, táguló szemedben, 
a tegnap éjben. 

* * * * *

SZÉTSZÓRT KAVICSOK 

Mint szétszórt kavicsok 
heverünk a fájdalom partján, 
szétrepesztett kövek, 
kő-szenvedésünk csillapíthatatlan. 

Csak arra emlékszünk, 
amikor hullámok sodornak, 
s diadalmasan mi vagyunk 
az élet, az ölelés, a szerelem. 

* * * * *

A TENGERNÉL 

Hosszasan készültünk. 

Elképzeltük a szorost, 
a sirályok vijjogását, 
a parti sziklák alatti csobogást, 
az áramló éjszakákat. 

Megérkeztünk, a sós szélbe 
fordítottuk sugárzó arcunkat, 
hunyt szemmel előreléptünk, 
és a tenger nem volt ott. 

* * * * *

AZ ÉN SZERELMEM 

Az én szerelmem ősforrás, 
apadhatatlanul buzog, 
a mérhetetlenből tör fel, 
de megtalálni nem tudod. 

Gyorsan ki akartam merni, 
most már feletted kanyarog 
csillagok gyöngyfüzéreként – 
könnyeden át megláthatod. 

* * * * *

EGY MOZDULAT 

A kormány mellől átnyúltam az ülésedre, 
hogy megsimogassam a térdedet, 
érezzem forró ujjaidat, 
és a szemem sarkából láthassam 
mosolyod, mely a fény ezen a földön. 

De nem voltál ott, 
csak a durva huzatot kapargattam, 
pedig egy szerelmes mozdulat 
többet mond száz kihímzett szónál. 
Ki írhatja le a mozdulat fájdalmát? 

* * * * *

MEGDERMEDT LELKEK 

Meghasadtam, mint a kő, 
vízsodor kivájta szikla, 
a csobogás, a hullámok nevetése 
odavan s a tenger legszebb mosolya. 

Odavan a teljes élet, 
csak a fájdalom maradt 
s szikla-ereimen dermedt 
örvénylő szerelmed lenyomata. 

* * * * *

LÜKTETŐ IDŐ 

Még három óra, még öt perc, 
amíg karjaimba szoríthatlak 
és szíved dobogása, 
lüktető időnk miénk lesz. 

Mert mi nem érünk rá, 
minden pillanatban, ölelésben 
pótolnunk kell
az egymás nélkül leélt életet! 

* * * * *

A SZERELEM POHARA 

A szerelem poharában, 
szivárvánnyá, vérré, tengerré
válik a könnycsepp, 
amelyet tegnap még 
egymás arcán morzsoltunk szét, 
és csak drágakőnek véltünk. 

Boldog beavatottak 
most már fényes erővel száguldunk, 
vulkánokat torlasztunk, 
mert minden sejtünkben érezzük, 
a szerelem nem múlik, 
nem is keletkezik e földön. 

* * * * *

VIHAR 

Nap-örvényekkel szikrázó 
márványos homlokodnak, 
villanó tekintetednek, 
szent haragodnak igaza nem lehet. 

És nem azért, mert arcod 
a határtalan, a szépség, 
a tenger végtelensége, 
már igazság fölötti valóság. 

Hatalmas, szerelmes lelkünk 
testének másik felére vágyik, 
s e folytonos sóvárgás, habzás, 
e vihar a mi együtt-igazunk! 

* * * * *

TEREMTÉS 

Himnusza a fáradtságnak, 
ha csillaghomlokú ég alatt 
élet életet fakaszt 
s Tebenned feltámadok. 

* * * * *

KETTÉTÖRT IDŐ 

Kettétört az idő, 
mint amikor a szívet 
már átvágta egy kés 
és a lélek kétségbeesve repked
szerelme felett. 

* * * * *

A FÁJDALOM TORNYA 

A fájdalom tornya 
felnövekszik bennünk, 
széthasítja szívünk, 
ablakai lettünk. 

Ablakok és tükrök 
szikráznak, nevetnek, 
csalfának mutatnak, 
szegénynek, betegnek. 

A fájdalom tornya 
beledöf a térbe, 
lüktető kínunkat 
mindenséggel mérve. 

* * * * *

A SZÉPSÉG HIMNUSZA 

A szépség Te vagy, 
kibomlás, tavasz – mindenség. 

Ó, ki szépség vagy, 
fedezz fel engem, 
fedezd fel, hogy szolgád lettem, 
oldozz el engem. 

De mégse, ne tégy semmit! 
A szépség kábakő, 
tökéletesség, önmagáért való. 

A mennyben, a pokolban, 
ahol a jövő múlt csupán, 
örök ölelésre készen találkozunk. 

* * * * *

CSÜTÖRTÖK EMLÉKE 

Csütörtök emléke nem emlék, 
szétterjedő, örök jelenlét, 
testünk ekrazitja, robban, 
felsír a szétvetett tagokban, 
és nem nyugszik a térben, 
csak végső, égi ölelésben. 

* * * * *

CSÖND 

Hiába vonít 
a holdat áhító, felborzolt szőrű farkas 
fájdalmas dühvel. 

Nem érheti el, 
hatalmasan feszül nyakán az éji égbolt, 
a szépség, a csönd – – 

Hiába vonít 
 a kóbor farkas, hogy üldözhesse a holdat 
eszelős dühvel. 

Nem érheti el, 
a vonítás illúzió, mert nincsen más, mint 
a szépség, a csönd – – 

* * * * *

FESZÜLET 

A hold előtt egy árnyék 
feszül hatalmasan hátamra, 
már nem vonítok, 

nem fulladozom, 
átvágom a bolygó nyakát, 
együtt vágjuk át. 

* * * * *

FÁJDALOM 

Már nem szólhatsz, 
nem könnyezel, 
tornyok falai szorítanak, 
csak felfelé nézhetsz, 
csípőnktől magas égig 
zeng himnuszod! 

* * * * *

HIMNUSZ 

Már nem virraszt a hold, 
szépséged világít a végtelen térben, 
szűk falak szorítanak, 
csak felfelé nézhetek, 
hogy csípőnktől magas égig 
zengjem himnuszod! 

* * * * *

TŰZ 

Csípőnktől a felvert égig 
csap vágyunk csóvája, 
s már nem virraszt a hold, 
elégett velünk! 

* * * * *

TIZENEGY 

Tizenegy lépcső visz a mennybe, 
de a pokol aknájába is. 
Mind a huszonkettőt megjártuk. 
Most itt lebegünk egymás között! 

* * * * *

XI.

A tizenegyedik lépcsőn 
már csak érintés van, illat, 
csók és szerelem. 
Akart szerelem, amely 
életet, halált is elsodor 
csókunkért és illatunkért! 

* * * * *

MEGVÁLTÁS 

Abban az órában 
már nem csak illat, szín 
és látomás a rózsa: 
gyökérzete szívfonatunk. 

* * * * *

KARÁCSONY 

Az álomból karácsony nőtt, 
a toronyból karácsonyfa, 
hétágú, ezerágú, 
mesék tündöklő fája, 
ölelő-csókoló ágú 
végtelenbe hajló, 
mert vagyunk a végtelenség, 
a megszületett szerelem. 

* * * * *

KIRÁLYOK VERSE 

Királynőm vagy, halálra sújthattál, 
s élve eltemettelek, 
mint napba forgó holtak 
keringtünk egymás felett. 

* * * * *

LÉLEKBEN FORGÓ 

A csodával találkozni, 
soha el nem engedni, 
nap-lángjaidban égni, 
közelebb, mind közelebb 
a sugárzáshoz, mindenségedhez, 
és abba beleszédülve 
meghalni, boldogságban forogni, 
forogni a mindöröklétig, 
ez szerelmed univerzuma, 
halhatatlan vágyam. 

* * * * *

CSODÁK JELENE 

Csodák csodáját szeretem benned, 
én szegény zarándok, 
megöregedett gyermek, 
leghívebb őre ereklyéidnek. 

Csodák csodáját szeretem benned, 
ki szebb vagy minden festett képnél, 
Madonnánál és kőszobornál, 
ki helyébe léptél a képzeletnek. 

Csodák csodáját szeretem benned, 
csókodat, mely íze s illata 
a szerelmes világnak, 
hol szivárvány remeg át a lelkeken. 

Csodák csodáját szeretem benned, 
sugárzó mosolyodat, nap feltámadását, 
mely nélkül jeges puszta a lelkem, 
és a világ fagyhalott. 

Szeretném benned a kihamvadó időt, 
nem múlt, nem jövő s nem terv 
a boldogság, de végtelenné tágult, 
megtörhetetlen csoda a csodában. 

* * * * *

GENEZIS 

Emlékszel, mikor a mélység felett 
röpteddel átszakítottad a homályt, 
hogy hirtelen, 
szemed sugaras fényével 
felragyogtasd a szerelem mosolyát? 

És a szikrázó valóságban 
nem csillagokat szórtunk égnek 
s nem a látóhatár szegélyét jelölgettük, 
mi megteremtettük egymásban 
a nőt és a férfit! 

Lelkünk szivárványos remegése 
lélegzetünkben öröklétté tágul, 
nincs a mi ölelésünknél nagyobb erő, 
egymás nélkül már nem a sötétség torka, 
de a világnélküliség iszonyata riaszt. 

* * * * *

TÜKÖR-TENGER 

Tükör-tenger veszejt utat, 
egyik hullám gnómnak mutat, 
üstökös óriásnak a másik, 

hatalmas arcom élveteg, 
torz szám a végtelenbe ásít, 
majd karcsú vízipók leszek, 

ki mutatványos a vízen, 
magát csalfa másokba varrja, 
nem látják, csak ha ő akarja 
és nem sző hálót sohasem, 

most ébrenlétben lebegek 
a nappallá foszlott estében, 
szemedet keresem az égen 
s az ég csak tükör-dermedet. 

* * * * *

VALENTINE 

Szerelmünk szentelt ünnepe 
karácsony színt bomló estéje, 
bennünk akkor született, 
de virágvasárnapjában 
szikrázott fel az Isten. 

* * * * *

TÉL 

Fájdalmad fájdalmam 
kozmikus rés az időben, 
vagy az időtlenség 
csillaghomlokán. 

* * * * *

ARANYLÁNC 

Szerelmünk aranylánc, 
Eleven húsunkból fakadó, 
Reményeink leheletéből font, 
Álmaink kristályain szikrázó, 
Szétszakíthatatlan. 

Szétszakíthatatlan 
Álmaink kristályain szikrázó, 
Reményeink leheletéből folt, 
Eleven húsunkból fakadó 
Szerelmünk aranylánc. 

* * * * *

LABRADORIT 

Míg hullám hullámot torlaszt, 
a labradoritban megszilárdul a tenger arca. 
Vajon Te választod a követ, 
vagy minden elrendeltetett, 
mint szerelmünk a végtelenben? 

* * * * *

NŐKNEK VALÓ 

Nem öltöztettelek ruhakölteményekbe, 
csak a tenger zöldes párájába, 
nem boríthattalak smaragddal és arannyal, 
csak fényüket rád szóró csillagokkal, 
nem hordozhattalak krómozott kabrióban, 
csak szerelemtől forró tenyeremen, 
dicséreted nem cifra palotákban zengtem, 
regények és szavak szövetébe hurkoltam, 
s tudom e versezet sem ajándék neked, 
„nőknek való”. 

* * * * *

FELVÁGOTT EREID 

Felvágott ereidből patakzó 
véred szaruhártyámon gyűlik 
tengerré, már nem látok, 
könnyem hullámok torlódása, 
felhő-magas hullámoké, 
megalvadhatatlan emlékezetünké. 

* * * * *

EGYENSÚLY 

Ha lerogytunk a fűbe, 
látjuk, milyen hatalmas a szarvasbogár 
s a mogyorólevél, melyen egyensúlyoz. 

Világok rajtunk kívül, 
önmagában mind tökéletes – 
a fájdalma is. 

* * * * *

A TORONYZENÉSZ ÁLMA 

A toronyzenész nem a torony 
sudaras testéről álmodik, 
a legszebbről, mely elérhetetlen 
s zuhanás ösztönét korbácsolja benne, 
ha az erkélyen megfújja hangszerét, 
hanem hogy zenéje hullámain 
aranyfelhővé illan szét e test 
visszanyerve szellemét, 
és nem lesz többé álom, 
csak nappalok lélegzete. 

* * * * *

ÖRÖKLÉT 

Már hajnalodik, 
ismét benned születtem, 
benned halok meg. 

* * * * *

ÚRNŐM, ENGEDD 

Úrnőm, engedd, hogy kengyeled legyek, 
talpad alá simulva 
imádjalak kigyúlva, 
jó támaszodként éljek s tegyek – – 

Úrnőm, engedd, hogy táltosod legyek, 
hat ujjamat az ég felé mutatva, 
hat ujjammal áldozva neked – – 

Úrnőm, engedd, hogy magas ég legyek, 
tágasságot, levegőt, teret temetve  – – 

Úrnőm, engedd, hogy legyek – – 

* * * * *

A SZIGETEK FELŐL 

Egy vászontáska sodródott elém, 
szürke, mint a tenger, 
narancsbetűs meghívó rajta 
a friscói, napszikráztatta öbölbe. 

A vállad, mely ringatta 
– karcsú, fehér, illatos, puha,
ezerszer is belesimult a kezembe –, 
boldog szigetcsoportunk részlete. 

* * * * *

SZÉLROHAM 

A szigetek felől a szél 
vad rohammal vág arcunkba, 
álmainkkal szembesít, 
ott hagyott öröklétünkkel. 

* * * * *

NAPBAN SZIKRÁZÓ 

Szerelmes fák vadlovas pusztában, 
szabad, szilaj patkócsattogás közt 
gyökereinkkel egymásba ölelkezve 
magasodunk. 

Koronáink ragyognak, 
szeleket szikráztatnak, 
szikraesőben mind közelebb ágaskodnak 
a Naphoz. 

* * * * *

NAPRÓL NAPRA 

Napról napra, ahogy megfeszül 
az idő sátra, e másik égbolt, 
mely bennem is van és felettem is, 
már nem csak a boldogság verődik vissza 
– ránk hull a próbafülke függönye,
    most nézzük meg azt a filmet, 
    szemed szemembe tágul, 
    szoknyád csillagokat fodroztat, 
    csókod világegyetemébe ölelsz –, 
 de napok percei lüktetnek, 
és ereimből a vér kiált 
percenként nyolcvanszor, 
hogy egy pazar esztendeje 
mi ketten mit vétettünk a Napnak? 

* * * * *

A SZERELEM GÉNIUSZA 

széttépett időn, széttépett hullámokon, 
sivár ködökön túl magasodik, 
mint hajnal vérpompájától, 
nappal aranyától, alkony bíbortrónusán, 
hold ezüsttógájában ragyogó felhőorom. 

Mi lennénk az örökkévalóság? 
Lázadók, körmöt eresztők, 
de megnyugvásra készek, ha kell, 
karommal, foggal is simogatók – 
és mindig kell. 

Az ormon innen irracionális a szerelem 
– a Te szerelmed, vagy az Enyém –,
csak a Belőlünk magasló géniusz, 
melyből szárnyat, lelket kitépni nem lehet, 
szikráztat sarki fényt a mindenség felett. 

* * * * *

SZÁZ VERSBŐL EGY LESZ 

Száz versből egy lesz, 
ha egyre emlékeznek, 
írjuk együtt meg 
lelkét a lélegzetnek, 

forró lélegzetednek, 
Nótosznak, Eurosznak, 
mely vad Bóreászba csap 
és Zephürosszá enyhül, 

simogass csak végül, 
simogatásod ott a tengernél 
már soha nem felejtem, 
egymást ölelve, alultól 
nézzük sirályok szárnyait, 
átvilágít rajtuk a nap, 
mint selyem lámpaernyőn, 
majd csókba fordulunk, 

írjuk együtt meg 
lángcsóváit lelkednek, 
százlelkű szerelmednek: 
mind- mind engem teremt meg.