Nyár volt, rekkenő hőség. Dél tájban édesapám hazaérkezett a munkából. Ugyanis akkor fuvarozott, vidékre is sok mindent elszállított. 

Derecskén akkoriban ártézi kutak adták az ivóvizet. Több kút volt akkor, de ami hozzánk közelebb volt, az a Szőke kút, a Malomnál lévő, a Felső végen az Arany boltnál lévő kút is kb. két km-re volt tőlünk. Nagy vizes kannákban hordtuk és tároltuk a vizet. 

Hazaérkezése után édesapám a kannát kereste, de bizony vizet nem talált benne. Nyomban odahívta legidősebb lányát: 

– Édes lányom, hozd be a lovak pányvaláncát! – Behozta néném a vastag láncokat, közben mindenki a kannákhoz rohant, szinte vezényszóra megfogtuk a láncot. Megyünk vizet hozni, ha tik nem tudnátok, mint a láncos kutyák ott az eboltáron. Szégyen és gyalázat ennyi ember előtt, láncon megy a család hogy szomját oltsa.

– Drága jó apám, ne tegye ezt velünk! Elmegyünk mi futva csak már más ne lássa! – Én a lánc végét fogtam:

– Gyí te hátra! – Természetesen testvéreim örömére. Vagy bánatára?

Átgondolva felnőtt fejjel, továbbiakban nem maradt üresen a kanna.