Eszembe jutott, ó, én Istenem!
Magyar puszta mennyit szenvedett.
Volt itt vándorló pásztor és pogány,
Gonosz ördög és hajtó janicsár.
Kiállt a puszta mennyi szenvedést,
Emberi gyarló pusztító veszélyt.
A történelem, mely hitte igazát,
Hordta a puszta a fű illatát,
Jövendő időt, háborút, szelet,
Mely elseperte a szörnyű felleget!
Keserű erdő legendás hírét,
Hol negyven levente vesztette életét.
Fekete – rét, Szásztelek,
Széna illatát hozza el Hortobágy felé,
Hol annyi emberi náció van jelen,
A hitnek pusztulni el soha nem lehet,
Az Isten világa itt megjelent!
A Máta, a hodály és a szenvedés
Hozott keresztet állított elénk.
A gyermek, ki akkor született jászolba,
Orvos nélkül kibírta a telet,
A harminc fokos hideget.
Nem csoda hát, hogy a Jó Isten
Ennyi év után
Templomot emeltet néki igazán.
Hitet, reményt hoz, ó, emberek,
Ne feledjétek az Isteni hitet!
Mely nélkül Hortobágy nem létezett.
Hozzátok szólok!
Ennyi év után a hídon járva
Így áll elém;
A templom kupola a puszta egén.
Legyen áldott hitű e nép megint,
Fogja össze nagyját, aprait!
Bízzon Istenben, mely majd megsegít,
Hogy a puszta harangja
Hívva hív.
Legyen a pusztában híres Délibáb,
Sok-sok költöző madár,
Ne pusztuljon! A természet felett
álljon vissza az élő környezet.
Nemzetünk kincse, ó, ős Hortobágy,
Fogadj szívedbe, álmodjam tovább!
Kilenc lyukú híd, ó, én Istenem!
Te összekötöd a sokféle hitet;
Keresztény, protestáns, vagy bármi más,
Csak higgye Isten félő igazát!
Nyisd ki az ajtót, tárd a szívek elé,
Templomod fogadja néped gyülekezetét! /2005. május/