A legényke jókötésű, erős. Lehet olyan húszesztendős forma. Fél éve dolgozik az építkezésen. Segédmunkás a kőművesek mellett.
Nem idevalósi. Székely. A Hargita szakállas fenyői látták növögetni.
Az elmúlt télen már nem kapott munkát odahaza. Akkor kezdett ábrándozni róla, mi lenne, ha kimenne ő is „magyarba”.
Többen is odaát dolgoztak már akkor. Mióta megszűnt az üzem, nem igen talált keresetre az idevaló. Keskeny, kicsi parcellákon a rövid nyár alatt sietve kell megnőjön a pityóka, elég lesz egy ember a kapához. Majd az öregember eldolgozhat rajta.
Az öreg se számol még többet ötven esztendőnél, csak hát megszívta erejét a gond. Igaz, dolgozott is eleget. Akkor még zengett a hámor. Ott lett reumás, ott süketült meg. Míg szorította a húzórudat, hogy az előmunkás a lezuhogó víz alatt megmunkálhassa kalapácsával az izzó tüzes vasat. Kapa, fejsze, csákány, jégtörő-fej került ki a kezük alól. Az öreg kisegítő volt, kicsi pénzzel, nagy elszántsággal. Míg ő dolgozni járt, az asszony sürgött a földecskéken a tehénkével.
Ügyesen nevelgette a négy gyermekét. Elgondozta az öregeket, apósát, anyósát. Észre se vette mikor fonta, szőtte meg
azt a rengeteg vég vásznat a hosszú téli estéken. A vég vásznak még ott vannak. Nyaranta kiteríti őket a napra. Nézi, nézegeti… Ezt akkor szőtte, mikor Ferivel volt viselős, ezt a másikat, amikor már nagyobbacskák voltak a lányok is.
Nekik szánta. Piros csíkkal, régi ősi mintával. Elnyűhetetlen értékek. A lányok már felnőttek. Nem kell nekik a vászon – nem divat. Farmerbe járnak, messzire mennek. Elmentek már két éve „magyarba”. Árulják a kínai boltjában a hemme-hummit, Pesten. Ritkán jönnek haza. Megújítják az engedélyt, s vissza.
A nagyfiú, a fekete szemű – az itthon maradt. Megnősült. Dánfalváról hozott asszonyt. Jobb lett volna, ha innen hazulról nősül. Az itteni asszony megbecsülte volna az öregeket. Ez nem. Addig macerálta az urát, míg az le nem költöztette az alsó kisházba apját-anyját, ők a fiatalok maradtak az utcai nagyházban. Nézegethet ki az ablakon, a fehérfüggönyös
nagy ablakokon. Pedig nem az ő derekát roppantotta meg a házépítés. A malterhordás… Szép ház, jó ház. Kétszintes.
Az öregek emlékeznek. Ők rakták fel. Maguk erejéből, húsz éve: „Jó lesz öregségünkre”. Jó lett. A dánfalvi asszonynak.
De hát minden megváltozik, „ha párna suttog a fiúnak”. Ha idevalósit vett volna el, az kivárta volna a sorát. Ebbe betegedett bele az öreg. A kis ház hátul van. Nyárikonyha, mosóház. Kilátással a disznóólra. A jövőtlen vénségre. Azóta iszogat. Ennek meg az öregasszony lett a betege. Micsoda szégyen! Húzgálhatja haza a kocsmából esténként.
Nyugodt öregség? Magasságos ég, most meg már az Istvánka is oda. Magyarba ment. „Elmenne immár szerencsét próbálni a legkisebbem!” Még a lányokat sem féltette így. Segédmunkás a lelkem. Jaj, de nehéz élet. De hát addig nézte a faluszéli magyar-házakat, míg belerögződött, hogy ő is olyat akar. A cimborák oda építenek, új házakat. Abból a
pénzből, amit odaát keresnek. Emeletes villákat. Megtanulják a módját a magyar kőművesektől, s itthon megépítik.
Elkezdik, s ha elfogy a pénz, visszamennek. Dolgoznak s újra hazajönnek – míg készen nem lesz. Ott a Hargita alatt.
Olyan házat szeretne István is.
Nem a maga örömére: – „Édesanyáméknak lesz!” Tágas, világos. Nagyra nyitott, ablakába beinteget a templomtorony, és a távoli zöld fenyők friss illatot küldenek a szobákba.
Odaviszi őket, apját-anyját a kis házból.
Célja van, tudja, miért dolgozik, keményen, kitartóan.
Gyűlöget a rávaló. Meg lehet kezdeni az alapot.
Most hazamegy. Holnap reggel indul. Meg-megáll, megtörli a homlokát. Összehúzott szemmel kémleli a távolt: a kaszáló fölött zúg a fenyves, jéghideg a Homoród vize, és hűs fuvallattal üzen a közelgő tél.
Ősz van a Hargitán.
Megszólítom:
– Készülődik Istvánka? Hazavágyik?
– Haza. Igen erőst, s mindörökké.