Mariska lepkéje
Itt a szanatóriumban, Mariska néni a szobatársam. Véletlenül kerültünk össze, az érkezés sorrendje jóvoltából. Együtt lakunk, ebben a két ágyas szobában. Riadtan nézem, még menni is alig tud, nekem kell majd istápolnom, ahelyett, hogy engem gyógyítanának? Három hosszú hétig!
Az első napok.
Mariska néni, itt is korán ébred, mint otthon. Öt óra van, még alhatna. Felkél, öltözni kezd. A téli ruháit hozta el, ki tudja miért. A kánikula ellenére, reggelenként magára húzza a pulóverét, szövetszoknyáját, fekete flórharisnyáját, a gumitalpú posztócipőjét. Mire a nővérke jön, ő már fixum- fertig kész. Ma reggel nem fürdik Mariska néni. Attól fél, elcsúszik a fürdőkádban,-( ha a pápa is ott esett el,)- hát hozzá se kezd, inkább öltözik. Azzal is mennyi idő eltelik.
Miután már mindent magára szedett, lassan befejezi a reggeli toalettjét. Kicsi vízzel meglötyköli az arcát, vizes kezével lesimítja a haját.
A másik ágyból látom, félig hunyt szemmel, félálomban, a megszokott készülődését. Éppen fésülködik. „Körhaja” van, ami azt jelenti, hogy ősz haját nem a fodrász, hanem az unokája nyírja egyenesre, ha Mariska néni megkéri. Sokáig huzigálja a fésűt, talán még mindig azt a régi szép kontyát igazítja, kerekíti álmodozva, a feje búbjára.
Jön a nővérke: – Fürösszem, Mária néni? Mire Mária néni kapásból feleli, – épp az előbb fürödtem. A nővérke, tudja, hogy ez nem igaz, de inkább továbbmegy, és megfürdet mást, olyan beteget, aki engedi.
Mariska néninél, kedvességgel nem, de határozottsággal lehet eredményt elérni. Akkor enged a huszonegyből. Mint később, Szilvi nővér nem kérdez semmit, ha éjszakás, hajnalban bejön, és lehúzza Mariska néniről a takarót. -Na, jöjjön édes Mariskám, megyünk fürdeni. És ilyenkor nincs kifogás.
Egyelőre tanulom Mariska nénit. Átköltözni, másik szobát kérni, az is rizikó. És ha még rosszabb lesz?
Az is kérdés, engem ő elfogad-e? Azt nem tudom, de nekem, Mariska nénit el kell viselni.
Amitől én félek, az a Mariska panaszos szája. Mert, hogy horkol, hogy nem mosakszik, semmi ahhoz képest, ahogyan zúgolódik. Nem jól főznek, nem jól masszírozzák, nincs ventillátor, messze van az ebédlő… és, ha velem, a szobatársával nem lesz megelégedve? Kígyót-békát kiabálna rám. Töröm a fejem, mit tegyek, hogy ezt az örökös elégedetlenséget eltereljem?
Míg igyekszem elfogadni őt, olyannak, amilyen, a véletlen jön segítségemre.
Mariska néni emlegetni kezdte az ő tovatűnt gyermekkorát. Ez adta az ötletet, hogy kezdjem kérdezgetni. Hol született, mit dolgozott, hogyan éltek a férjével…
Na, ez jó ötletnek bizonyult! Ki ne szeretne magáról beszélni!
Bővizű zsilipet nyitottam ki mondhatom, mert Mariska néni beszél, meséivel vezetget engem, -hűséges hallgatóját,- életének tekervényes ösvényein.
Eleinte, csak úgy ötletszerűen egy-két mondattal. Később megadtuk a módját a mesélő kedvének, amikor ebéd után, kiülünk a kórház parkjába. Árnyékos, százéves, vagy még öregebb, platánok hűvösébe, ahol gondosan tervezett, alacsony, széles támlájú, kényelmes padok várják a pihenni vágyókat.
Mariska néni folytatja élete történetét.
-Mondtam már, hogy az én nagyanyámék parasztok voltak? Palócföldi parasztok. Na, megnézhetné egy-egy nyafogós mai fiatalasszonyka, mit kellett annakidején dolgozni.
Igaz, én már nem cserélnék ezekkel se, annyi felé kell megfelelniük.
Elgondolkozik:- Még én se tudom már, hogy az én nagyanyám, hogy bírta a munkát annyi ideig, kilencvenéves korában halt meg. Kútról hordta a vizet, az üstbe melegítette, abban főzte a maga szőtte vászonruhákat, jó lúgos vízbe, mert csak úgy lett fehér az ágybeli, a szakajtóruha, az ura gyolcs inge-gatyája. Na, ezeket nem vasaltuk, ezeket mángoroltuk.
A hosszában összehajtogatott darabokat, még kicsit nedvesen,- úgy mondtuk „vonultan”, épp, hogy még nem szárazon- feltekertük egy kisebb rúdra, azt hengergettük, a hullámosra faragott mángorlófával simára. Kar kellett ahhoz. Csak akkor gurult végig a ruhán, ha volt hozzá erő, lendület, ami leszorítja, úgy hengerli símára.
A mosás, az semmi, a földeken végzett kapáláshoz, gyomláláshoz képest. Utána nem pihentek, futottak haza, főzni a vacsorát. Főtt ételnek, minden este lenni kellett. Olyan, amilyenre telt.
Ó, még az én életembe is olyanokat ettünk, azelőtt régen.
Arra mifelénk a krumpli termett meg, hát az volt sülve-főve elkészítve. Elmondjam a krumpliskását? Na, azt szerettük,- ma biz’ én, meg nem enném. A krumplit feltettük főni. Ha megfőtt, leszűrtük. Összetörtük. A levét visszaöntöttük rá, jól elkavartuk, ez volt a kása, Megöntöztük hagymás zsírral. Hamar kész lett, ehettük.
De ennél jobb volt, a ganca. Az is főtt krumpliból készült, de ahhoz lisztet kavartunk, avval is tovább főztük, zsíros kanállal kiszaggattuk, arra tettünk túrót, ezt még jobban szerettük. Éhes hasnak? Jó volt.
Na, a zsírról is beszélhetnék. Nagy kincs volt a zsír. Mikor én férjhez mentem, mi nagyon szegények voltunk. Telente csak egy kicsi malacot vágtunk, mi zsírja volt annak? Anyósom megmondta, a kenyeret magába is meg lehet enni, a zsír, a főtt tésztára kell. Arra, mert anélkül összeragadt, mert csak kevés tojással, takarékosan gyúrtuk.
A főtt tésztát megzsíroztuk, összekavartuk paprikás krumplival, vagy tettünk rá túrót, vagy pirított grízt.
Na, megtanultam én a rendet, amikor odakerültem Szántóékhoz.
Az asszony ott, nem ült vacsorakor asztalhoz, csak a férfiak. Az asszony, vagyis én, kiszolgáltam őket. Éhesen, mert míg főztem, az anyósom árgus szemmel leste, mit csinálok? Enni? Na, azt nem. Hát odaálltam az uram háta megé, mintha csak úgy, szerelemből, de közbe az uram hátra adogatott nekem ekkis ezt-azt, ő már akkor tudta, nem ettem máma. A maradékot? Azt az anyósom kikanalazta. Láttam én, hogy csak, ha lopom az ételt, akkor lakok itt jól. Az asztalfiába dugdostam a kenyeret, onnan vettem elő, ha nem látták. Akkor már viselős voltam a nagyobbikkal. Lesoványodtam. Amikor az uram észrevette, hogy éhezek, akkor haragjában majdnem megverte az anyját, azt a nagy kövér asszonyt. Attól fogva odaülhettem az asztalhoz.
Csirkét, azt csak vasárnap vágtunk. Meg volt szabva, ki mit eszik. Az uramé a mellehúsa, az apósomé meg az anyósomé a két combja, a sógoromé a két szárnya, az enyém a háta, a nyaka, a feje, a lába. Na, az enyémen volt a legtöbb hús, így tréfált az anyósom, mert ugye, a
csirke, lábán hordja az összes húsát. Ezen a tréfán, én nem nevettem.
Télen, karácsonyra, disznót vágtunk. Na, nem kétmázsásat, csak olyan kis feljavítottat. Volt annak azért hurkája, kolbásza, tepertője.
A friss tepertőt, azt nagyon szerettem. De azt az anyósom belerakta egy kis bödönbe, ráöntötte a forró zsírt, lekötötte, kivitte a kamarába. Majd akkor bontjuk ki, ha elfogy a hurka. Meg se kóstolhattam. Mikor elővette, kinek esett már jól? Meg volt már avasodva. Mint a kolbász. Addig füstölte, a kisház szabadkéményén, míg megbarnult, kiszikkadt. Még a bablevest is elrontotta az a keserű füstíz. Senki se szerette. Még tavasz felé is volt belőle, anyósom ette, kénytelenségből, hogy fogyjon el.
Nemhogy a macskának adta volna, az is éhezett. Még egerünk se volt.
Hogy bírtam ki? Úgy, hogy elszökdöstem a nagyanyámhoz. Amikor én születtem akkor volt az én nagyanyám negyven éves. Na, gondold csak el, egészen ötven éves koromig volt nekem egy vigaszom, pártfogóm, a nagyanyám. Az anyám nem ért rá sok volt a gondja-baja. Sokan voltunk mi testvérek. De nagyanyám, hát az! Annak én voltam a szemefénye. Ha ment akárhová, kiskoromban, éngemet ő elvitt, mindenüvé magával. Boltba, szőlőbe, mezőre. Volt úgy, hogy elkapott bennünket a vihar, ő bőrig ázott, de engem a szoknyájába takargatott, meg ne fázzak. Az én nagyanyámnak volt ideje velem beszélgetni. Máig tudom, megjegyeztem.
-Tanítgatott. – Ne kapkodj sose, ne légy hebehurgya. Gondolkozzál. Ha ötféle gondod van, ne ess kétségbe, hanem válaszd ki a legnehezebbet, azzal kezdjed. Azután a többit. De azokból is a legnehezebbet legelébb. A végére hagyd a könnyebbet.
-Amibe belekezdtél, ne hagyd abba, míg kész nem vagy. Ha nehéz, ha unod, ha fárasztó, akkor is. Légy kitartó.
-Oszd be az idődet, Mariska. Ne aludjál te délig, vasárnap se Reggel tudjad, mit akarsz máma elvégezni, oszt csináld is meg, ha ótvaros cigánygyermekek potyognak is az égből .
-Akkor leszel jóba magaddal, ha haladsz. Ne törődjél te, senki mással, hallod-e gyermekem. Ne álljál le fecsegni, mert rád gyűl a dolog, kárát látod.
– Na, így volt, majd még elmondom, ami eszembe jut, ha akarod, -mondja Mariska néni. Mióta felértékelődött az élete, észre se vette az itteni hiányokat, nem zúgolódott. Ki hitte volna, ez ilyen érdekes, van, aki szereti hallgatni,-gondolta.
Mariska néniről senki se tudja, milyen is igazából. Én is, csak azóta, amióta mesél. Egy mogorva vénasszonyt látnak, akinek előreugró állába belelóg az orra, foga itt-ott, egyenes ősz haját hátra-hátra simítja, aki csoszog, morog, elégedetlenkedik, aki nem öltözik át többször divatos ruhákba, nem fogadja az idegenek köszönését.
Nem tudják, hogy ez mind csak álca, amit megélt kora varázsolt, aggatott Mariskára. Azt hiszi, aki ránéz, nincs már az ilyennek jövője.
Hogy-hogy ne lenne? Dehogyisnem! Mariska néninek tervei vannak. Arra készül, mit vesz jövőre, az unokának, aki érettségizni fog. De ez még odébb lesz. Holnapra is van terve. Ha innen a szanatóriumból hazamegy, kora reggel kiballag a piacra. Ahhoz a kofához, ahhoz a henteshez, ahhoz a bódéshoz. Akik már hiányolnák, ha nem jönne. Elteszik neki a legjobbat, a legfrissebbet, a legkívánatosabbat. Örök idő óta idejár. Mindennap. Már tudják, mit szeret, mit főz. Sokkal kevesebbért kapja az árút, mint az alkalmi vevők. A tejesasszony tegezi, hisz’ alig fiatalabb Máriánál. Faluról jön, friss vajat árul, és elhozza, egy befőttes üvegben a vaj alól maradt írót, Máriának. Nem forintért, barátságból: -Tudom, szereted, Mariskám.
A zöldségesnél is van csere-befőttesüvege, abban savanyú káposztalevet visz haza, így kapja tőlük, ajándékba: – Na, Mariskám, ehol egy kis c-vitamin!
Jó lesz már, hazamenni közéjük. Az unokáról nem is beszélve, aki már várja.
Ülünk a padon, jelenen -elmúltakon merengve.
Mária néni felkapja a fejét: -Ja, el ne felejtsem, a nagyanyám, amikor már nagyocska, olyan tizenötéves voltam, azt mondta, hogy ha egy lepke a kezedre száll, Mariska, fogd meg, el ne engedd. Ismerd fel a szerencsédet Mariska, mert veled az életben ez, csak egyszer történik meg. Attól kezdve vártam.
-Mariska néni és, volt? Szállt a kezére lepke?
Mária néni nézi a fákat, a kék eget, azután kis tűnődés után legyint:
-Lepke? Az én kezemre? Bár ne mondott volna a mama ilyeneket. Lányfővel mire másra, a szerelemre vártam. Mikor aztán járt utánam egy barna legény, azt hittem, ő az én pillangóm. Ó milyen szerelmes voltam, a nyomába jártam, hát nem elriasztottam? Elszállt. Otthagyott.
Olyan több, sose nem akadt. Később, aki az uram lett, ő csak egy afféle káposztalepkét formázott, nem pillangót. Őtőle én, nem akartam semmit. Nem hívtam, nem vártam, ő, feszt jött. Elmúltam húszéves, mire várjak, hozzámentem. A mama, szegény megmondta, nekem nem egy ilyet szánt volna.
Hangja berekedt, nem nézett rám, felállt a padról:
-Régen volt, elmúlt. Gyere, mehetünk vacsorázni.
És, mint aki megbánta, meggondolta magát, elhallgatott. Nem mesélt többet.