Egy új első osztály mindig okozhat meglepetést. Ez az osztály sem volt kivétel. Talán mert több volt a fiú, mint a lány, vagy ki tudja, de ezek igen virgoncak voltak. Versengések estek nap, mint nap, hogy ki az erősebb, ki a gyorsabb, és így tovább. Mondtam is Mező Mikinek, aki a hangadónak számított, hogy kisfiam jó tanulásban, barátságos viselkedésben versenyezzetek. De, mint afféle kis Rambo, Miki és a fiúk a sorakozónál meg a csapatkapitányságban akartak elsők lenni. Nem volt egyszerű közöttük igazságot tennem. Kérhettem én, hogy legyetek jók, megígérték, de minden maradt a régiben.

Egy napon szólt az igazgatónk, hogy ide fog járni egy mozgássérült kisfiú, míg a gyógyintézetben helyet kap. Vártuk őt, a gyerekek is, én is. Jött is.

Tudtuk már az elején, hogy Laci nem járja végig velünk az első osztályt. Ám, alig egy-két hónap és már jött is a búcsú ideje.

Amikor a gyerekek meghallották, hogy másnap intézetbe viszik Lacit, az osztály körülfogta és csakis őt ajnározta.

Legfőképpen a lányok: – Elmész Laci, jaj de kár. – Te vagy a legjobb padtársam. – Hiányzol majd!

Kriszti a kabala-babáját adta emlékbe, azt a kis fekete-fehér pandamamacsot, amit másnak még kézbe venni sem volt szabad. Ági a csokiját osztotta meg vele, Ancsa egy igazán szép virágcsokrot rajzolt, azzal kedveskedett. De még a fiúkon is látszott, hogy ha mást nem, legalább búcsúzóul megsimogatnák Laci kobakját.

Pedig inkább örömre volt okuk, mert Lacit gyógyulni vitték egy budapesti intézetbe. Lehet, hogy azután sem fog majd futkározni, de nem lesz szüksége a kerekesszékre. Születése óta derekától lefele bénán, de fekete szemében meleg mosollyal, derűsen „jött” reggelenként a rohangáló, izgő-mozgó gyermekek közé. Boldog volt, mert iskolába járhat.

Váratlan időben érkezett:

Egy őszi, csepergős, esős napon nem mehettünk ki szünetben az udvarra. Ilyenkor a tantermi bezártságtól türelmetlen gyermeksereg nem fér a bőrébe. Most is Robi és Józsi összevesztek valamin. Nem ám csak épphogy, hanem egymásnak esve püfölték egymást a földön. Közbeléptem volna, amikor nyílt az ajtó.

És jött – egy kerekesszék. Benne egy kisfiú. Egy fekete szemű, mosolygós kisfiú, aki nem szállt ki abból a székből, csak nézte derűsen a mérgesen egymásba kapaszkodókat, az ide-oda futkosókat, a pad tetején üldögélőket. Szóval az egész – neki szokatlan – seregletet. Azok is felfigyeltek. Megállt a csetepaté, csendesült a játék.

Nézik egymást. A béna kisfiú és az épek.

Tudták, hogy jön egy új fiú, tudták, hogy beteg, segítségre szorul, de ez azért mégis más. Nem ilyennek képzelték. Semmilyennek sem. Ha jön, jön és kész.

Ám az élet nagy rendező. Laci jöhetett volna máskor is. Ha óra közben hozzák, amikor az egész osztály csöndben ír, vagy olvas, nincs ilyen nagy különbség az ülni kényszerülő gyermek és az ugrándozók között. Hát még, amikor előkerült a két merev mankó! Laci az anyja segítségével átegyensúlyozta magát arra, és azzal araszolt be a terembe. A gyermekek elbámultak.

Egy kisfiú, olyan, mint a többiek. Van mindene. Van lába is, de nem mozog. A mankók viszik. Nézik Lacit a gyerekek. A szemükben döbbenet, hogy ilyen is van, így is lehet. Mit kell ilyenkor tenni? Szomorkodni? Sajnálni?

Ám éppen Laci az, aki segít. Mert Laci mosolyog. Fekete szemű, szép arcú, amúgy nincs rajta semmi szomorú.

– Megjöttél Laci? – kérdezem. Már vártunk téged! Gyere. Itt lesz a helyed az első padban, Kriszti mellett.

Nem kell rendre inteni senkit. Mindenki a helyén ül már, amikor Kriszti készségesen arrább húzza a táskáját, sőt hívja is:

– Leszel a padtársam? És Lacinak – talán az izgalomtól – rekedt a hangja, amikor felel:

– Ha akarod…

***

Amikor egy társaságban hirtelen szokatlan csend támad, azt mondják, hogy angyal repült át a szobán. Nálunk Laci személyében angyal telepedett közénk.

Volt már olyan, hogy a gyermekek a közülük kirívó társaikkal kegyetlenül elbántak. Láttam, hogy kövér kisgyerekeket kocának csúfoltak, hogy ok nélkül is kiközösítenek, vagy mindennap megvernek valakit – ki tudja miért.

Lacival mindez másként történt. Talán mert nem sajnáltatta magát. Nem játszotta a szenvedőt. Ő maga volt a szenvedés. Kicsúfolni? Eszükbe sem jutott.

Ha a Laci ceruzája leesett, hárman is ugrottak érte. És Miki ért oda leghamarabb. Ha a mosdóba kellett kísérni, két fiú is ugrott, aki karon fogta. A táskáját Robi pakolta be, uzsonnájából megkínálta, vizet hozott a poharába. Nem csak Gyuri vagy Józsi, az egész osztály megjuhászodott. Jól láttam, észrevettem, nemhogy Lacit, egymást se bántották.

***

Most Laci szaval, a vers utolsó sorát mondja: „Dalol a kismadár, mindig édesebben”

A padsorból valaki, valamelyik fiú hangja ráfelel: – Te is ídes vagy!

Máskor mást talán kinevetnének. Most, itt senki sem nevet.

Mi ez? Sajnálat? Szeretet? Részvét?

A valódi nagy nyomorúsággal szembeni aprócska, öntudatlan elégtétel?

Amiért ők egészségesek.

Egészséges az a két erős fürge lábuk, aminek értékét most becsülték meg igazán.

***

Lacit elvitték. Kikísértük. Mint mindig, ő akkor is mosolygott, amikor már az autóból nézett vissza. Ott tolongtunk a bejáratnál, integettünk utána, míg csak el nem iramodott vele a kocsi.

Bent a teremben halk beszélgetés zárja a búcsút:

– Szegény Laci!

– Nem is szegény, mert meggyógyul!

– És majd visszajön hozzánk!

Miki szólal meg:

– Ciki, hogy elvitték! Én tökre sajnálom Lacit. Tanár néni, nekünk jó volt jónak lenni, míg ő itt volt.

***