Az még az ősszel történt, a Szigeten, a gesztenyefák alatt. Sétáltunk, és Bogi felvett egyet az októberi naptól fényesen csillogó barna gesztenyék közül. Kicsit még gyönyörködve nézegette, majd a markába zárta. – Szeretem a fákat, és azok között is a vadgesztenyéket. Láttad már a virágait? Ők a tavaszi menyasszonyfák. A gesztenyét összezárt két tenyere között, mint kismadarat óvta, melengette, néha megforgatta, simogatta.

Kérdő tekintetemet látva elmondta, hogy most kapja meg a gesztenyétől az egész nyáron felvett energiát, meleget, derűt, napfényt, kitartó életkedvet, sőt, azt a misztikus képességet, hogy kibírja veszteség nélkül, egészségesen az elkövetkező telet.

Fogj egyet-kettőt a kezedbe, simogatják a tenyeredet, mintha élnének, mintha értenének. Élők. Ők kibírják a telet itt, a fű között, a fagyos földön, és ha jön a tavasz, megélednek. Kihajtanak, mintha védett helyen várták volna a kikeletet. Bobi messze néző tekintettel most a hazai udvarra álmodja magát.

Mesélni kezd:

– Nálunk az egész család a fák szerelmese. Ebben nőttem én is.

Szeretem a hűséges, röghöz kötött, megbízható, hosszú életű fákat. Hosszú fasor őrködött az útfélen. Akácfák álltak őrt. Az illatuk betöltötte a környéket, és talán a szívünket is. Az öreg diófa, mint mesebeli Öregapó, ő ősszel ajándékozott meg a gyümölcsével és egész nyáron az árnyéka alatti kispadon a pihenéssel. A kerti gyümölcsfák ízére emlékszem. A piacon nem árulnak olyan cseresznyét, sem szilvát. Csak lemegyünk a kerti úton és szakítunk egyet-kettőt. A legszebbet.

Kisiskolás koromban az első tavaszi osztálykiránduláson a gesztenyés úton megállva észrevettem, hogy a fák alatt egy-egy ősszel lehullott gesztenye kihajtott. Gyökeret eresztett és arasznyi vékony szárán már emelgette gyönge leveleit. Sokan voltunk ott a fák alatt, és mint a gyermekek összetapodtuk a földet, az apró csemetéket. Egy gyors ötlettől vezérelve kihúztam egy ilyen kis jövést a földből és hazavittem.

Elültettem. Nem sokat teketóriáztam, csak oda a ház elé, a virágos kertben, nem messze a bejárattól. És most figyelje, ez a kis árva megeredt és örömmel nézegettem, ahogy nőtt, nődögélt. Persze öntöztem, vigyáztam rá. Egy ideig együtt növekedtünk, aztán az én fám lehagyott a növésben.

Egy vasárnap arra mentem haza, hogy az én nagyra nőtt, lombos fám körül ül a család, délutáni pihenőt tartva. Ezután itt, a fa alatt üldögéltünk nyári estéken beszélgetve.

Legtöbb örömet az jelentette, hogy a déli tűző nyári napokon éppen a bejáratot árnyékolta, kellemes hűvöset tartva.

Szívmelengetően hangzott édesanyám szava:

– De jól kitaláltad kislányom, hogy ide ültetted ezt a fát! Valóságos családtag, körötte találkozunk esténként. Összetart bennünket.

Bogi rám mosolygott:

Látod, csak egy vadgesztenyefa, de nem akármilyen, összetart minket. Vannak ilyen életrevaló fák. Különösen azok, amelyeket mi ültettünk el. Bizonyosan érzik, valami különös, ki tudja milyen érzékszervükkel, hogy őket szeretjük, védjük. Öntöztem is, körülgyomláltam, még meg is simogattam. Egyszer azt vettem észre, hogy reggelenként a töve alatt látható volt egy kis barnás száraz morzsalék. Elsöpörtem, de másnap újra ott volt. Édesapámnak mutattam, ő azt mondta, valami bogár költözött a fába, az omlik ki a törzséből, amit kirág.

Ez bizony baj, de tudunk segíteni. Elment és hamarosan visszatért egy hosszú dróttal. Megtaláltuk a bejáratát, onnan addig forgatta a drótot, míg ki nem húzott egy farágó férget. – Na látod ez a bűnös. De még forgassad a drótot, hátha többen vannak.

Azóta már más fákat is így gyógyítottam meg, addig dolgoztam rajta, míg soha többé nem bántották a fáinkat.

Kopaszon, árván tűrik a fagyot, szelet, hideget most novemberben. És tavasszal életre kelnek, zölden, üdén élnek. Mi a titkuk? Mi tartja őket életben? Ámulva nézem az erdőket. Micsoda életrevaló természeti csodák! A természet varázsos ereje lakik bennük.

Tudtad? Naponta látod őket, mikor ott mész el. Ne köszönj, csak ints nekik, lehet, hogy ők ismernek. Visszaintenek: Szép napot neked is!

Az elemiben az olvasókönyvünkben volt egy kis vers. A tanító néni sokszor elmondta, ha kirándultunk:

Ne bántsd a fát, hisz ő is érez
Szép gyöngéden nyúlj leveléhez
ágát ne törd, lombját ne tépjed,
Hagy annak, ami,
Épnek szépnek. Ne bántsd a fát!
(Benedek Elek)