A kék kancsó nem kék volt, hanem fehér. Tört fehér, szürkés, mint a régi fajansz korsók, bokályok, vázák, amik magukon hordják az aggok, idővel megfakult, patinás repedéseit. A virágok voltak rajta kékek. Gazdagon bánt ecsetjével a rutinos fazekas, a kék virágok kék levelek, szirmok, dús bőséggel fordultak körbe, a kancsó vastag derekán.
A kancsó asszonyosan gömbölyű, és a füle, mint amikor nénémasszony, csípőre teszi a kezét. Biztonságos fogás esett rajta, kezünknek kedvére, ha borral telve megemeltük.
A bort, a pincéből hoztuk, persze, honnan máshonnan! Piros bort. Nem vörösbort, mifelénk így hívtuk Fehér, de inkább piros volt a borunk. Otelló.
Vidám, a poháron átragyogó piros fénye, akár téli napsütésben, vagy nyári esték lámpafényében, derűs kedvre vidított. A pince, kopott tölgyfa lépcsőjén tompán dobogtak fölfelé a léptek, és apám, kezében a kék kancsóval, jött a kerti asztalhoz:- Na, Isten-Isten!Egészségünkre! A kancsó, „aki” már vagy száz éve szolgált nálunk, olyan hegyes csőrrel rendelkezett, mint egykori legendás királyunk büszke orra. Innen kapta a nevét: óros. Nem orros, csak egyszerűen így: óros.
-Nézzed már apja, üres az óros, hozzál fel bort, mire jönnek a vendégek!
Hogyan lesz egy otthon, igazán otthonos? Benne „lakó” tárgyainak léte, illata, formája, színe, tőlünk kapott zengzetes sajátos neve, biztonságos fogása, megszokott helye, mindennapi használata okán,- csakis! A hűség jelképe, az óros kék kancsó, egyszer csak virágvázaként kínálta magát. Nagy csokor orgonát is megtartott, de az illatos tarka verbéna, -anyám kedvence,- vagy a sarkantyú sárga-piros virága is odaillően díszlett benne.
Virágok? Az órosban? Hogy- hogy nem a bor? Csak úgy, hogy ki tudja hogyan, hogyan nem, elcsorbult. A szája széléből törött le egy darab, amitől nem a pohárba, hanem mellé csorgott a bor.
Eltörött!
Hogyan történt?
És, mint más rendes háznál is előfordulhat olykor ilyesmi, hogy senki sem tudta, hogyan tört el. Senki sem vállalta. Aha! Nem firtattuk, lehet, hogy a macska tette.
– Ejnye, ejnye, már meg semmire se jó. Szemétre vele, – apám szerint.
Hogyisne! Jó az még, kiáltottuk. Feltesszük a szekrényre, a törött oldalával befelé, és kész.
A kék kancsó fölkerült a magasba, mint antikká vált virágváza.
————–
Elvittem magammal új otthonomba.
Később derült ki, hogy ifjú férjem nem kis ellenkezéssel fogadta, ezt az ócskaságot. Mondani nem mondta, egy szóval se, de egy idő után nem volt már a szekrény tetején, hanem a szerszámos kamara egyik polcán láttam meg. A többi, olyan „vidékies kincseim” között, mint recsegős hangú, kézzel tekerős, vénséges-vén kávédarálóm, a megfeketedett vasmozsár, és társai. Az a (- minek az neked?) titokban restellve őrizgetett, – a juhászunk botjának éke, a rézkampó. A csilingelő „pergővel” felszerelt rézkampó…., meg a régi házunk padlásának rozsdás kulcsa…
Nahát! Szép kis hozomány!
Csakhogy, nem azokat nézegettem, akkortájt jött a házhoz új üveges szekrényünk. Benne az első darab mi volt? Az ezüst pohártartók, a hat metszett pohárral, az ezüst bonbonier- és ezüst kanalak..és így tovább. Férjem értékes ajándékai. Amiket gyakran szidolozni kellet. Oxidálódtak. Szidoloztam szorgalmasan..
——————
…és, a múló időben, mint afféle messze vitt fiatal menyecskék, akikre olykor rátör az „anyámhoz hazamenni” és torokszorító honvággyal telik meg a szívük, sírdogálni, én is a kamarába jártam. A két tenyerembe fogtam, simogatón, melengetőn, a kék virágos, kerek derekú kancsót:- Hallod, hé,- szipogtam könnyesen,- most jól esne egy kis piros bor…, a hazaiból.