NE FÉLJETEK! I.

„INVENISTI ENIM GRATIAM APUD DEUM”

Akik megszámolták, állítják, hogy a Bibliában összesen 365 alkalommal fordul elő a ne félj/ne féljetek kifejezés, tehát az esztendő minden napjára jut közülük egy. Ráadásul ez a felszólítás csaknem mindig indoklással vagy magyarázattal, ígérettel is egybe van kötve. Nyolc részes sorozatunkban ezek alapján kíséreljük meg az Úr útmutatását követni, megérteni, hogy mire akar tanítani bennünket ezekkel a figyelmeztetésekkel.

Az ember félelme a bűnesettel, az Úrtól való eltávolodással kezdődött, hiszen egészen odáig semmiféle oka nem volt erre, Istennel együtt töltve napjait az Éden kertjében. Az engedetlenséget követően azonban Ádám így szól a Teremtőhöz: „Szavadat hallám a kertben és megfélemlém”. Ez egyáltalán nem volt alaptalan, a kertben bujkálva szorongva reszketett, mint a szoba sarkában kuporgó kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre, és hallja, hogy édesapja, aki előre megmondta, hogy mit szabad és mit nem, megérkezett.  A jó és a rossz tudás fájával kapcsolatos parancs megszegésének következményét sem lehetett félreértelmezni: azon a napon, amelyen eszel róla, meghalsz. Hogyan lehetséges akkor, hogy az ember mégis a mai napig olvashatja Isten Igéjét, sőt ennyi bátorítást találhat benne? A választ erre vonatkozóan az adventi történet egyik igeversében találhatjuk Lukács evangéliumának elején, a Jézus születését hírül hozó angyal így szól Máriához: „Ne félj”, majd – ahogy a címbeli idézetben szerepel – hozzáteszi: „mert kegyelmet találtál az Istennél”. Ez a csodálatos üzenet mindannyiunkra vonatkozik, a Megváltó világra hozatalának feladatát Mária kapta, Isten végtelen irgalmában azonban az egész gyarló emberiségen megkönyörült, nem hagyott magunkra minket. A Bibliában jó néhány alkalommal kijelenti: „ne félj, mert én veled vagyok”, erre utal az Immanuel (velünk az Isten) elnevezés is, ahogyan Ézsaiás jövendölésében említi Jézust, aki első alkalommal azért jött el, hogy szent vérével tisztára mossa mindazokat, akiket a bűn mocska beszennyezett. Isten kegyelmének ígérete a vétkeit megvalló ember minden félelmét legyőzheti!

Ha visszalapozunk Máté evangéliumának elejére, itt olvashatunk József álombeli látomásáról, melyben ugyancsak felbukkan ez a buzdítás: „ne félj magadhoz venni Máriát”. Akkoriban ugyan még ritkábban esett meg, hogy az ifjú hölgyek egy átmulatott, italozós, drogos éjszaka után a történtekből semmire sem emlékeztek, így az angyal szava, hogy a gyermek a Lélektől fogant, hihetőbbnek tűnt. Ám nagyon távol volt még a szexuális szabadosságnak egészen a szivárványos zászlók lobogtatásáig süllyedt színvonala is, így az ifjú párt a házasságkötés előtti nemi kapcsolatért az ószövetségi törvény szerint akár halálbüntetés is fenyegethette volna, nem lévén mindenki ennyire megértő az Úr dolgai iránt. Ők mégsem féltek, vállalták a kockázatot, ami tulajdonképpen nem is minősült annak, hiszen az Isten Fiának megszületése és biztonságos felnevelkedése az örök terv alapvető része volt. Az Úr Jézus így teljesíthette küldetését, ezért szólhatott hozzánk Isten már Ézsaiás próféta könyve 43. részének elején ekképpen: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” A kegyelmet nem azért kapjuk, mert megérdemeltük, hanem mert Ő szeret bennünket, amint azt a 23. zsoltár írója is megfogalmazza ekképpen: „nem félek a gonosztól, mert te velem vagy… jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján”.

A fent említett kisfiúnak két lehetősége van: kiszaladni édesapja elé és bocsánatot kérni, elkerülve ezzel a súlyos büntetést, még akkor is, ha valami komolyabb kárt okozott, vagy tovább bujkálni, esetleg nyilvánvaló tettét tagadni, ennek fejleményeire jobb inkább fátylat borítanunk. A kegyelmet Isten ingyen adja, Neki azonban ez elképzelhetetlenül sokba került, Szent Fia bűneinket hordozva értünk, helyettünk vállalta a halált, az Atyjától való elszakítottságot. A választást pedig ránk bízta: félelemben rejtegetni vétkeinket, ezáltal örök kárhozatra jutva vagy élve az újrakezdés lehetőségével bűnvallást tenni, és felszabadult, boldog életet élni, ahol nincs többé rettegés, nincs számonkérés, nincs vád és ítélet, mert az Úr Jézus mindezt magára vette azok helyett, akik szeretik Őt és hisznek szabadításában. Dávid 32. bűnbánati zsoltára gyönyörűen szemlélteti a különbséget a vétkeit takargató, illetve az azokat Isten előtt nyíltan megvalló ember között.

Az adventi időszakban, ha eddig még nem tettük meg, mi is elfogadhatjuk Atyánk felénk nyújtott kezét. Így valóban nincs semmi okunk a félelemre, dicsőíthetjük Őt, várva Krisztus második eljövetelét, amikor majd övéit magával ragadja, és szüntelenül hálát adhatunk Istennek, hogy méltatlanul ugyan, de örök szeretetének fényében kegyelmet találhattunk Nála.