A megszeppent kacérkodó menyecskék

Ez a történet is a II. világháborúhoz kötődik, és ugyan úgy a mai Mester utca 1. szám alatt történt. Akkor az 1506-os számot viselte. Az udvar felső része a mai 47-es-re nyílott és a Kossuth utca 58. számot viselte. Most a Berti nagybátyám lánya, Varga Irénke lakik ott családjával.

Folyt a háború, de a menyecskék akkor is szerették magukat megmutatni, hiszen nők voltak. Nem is volt baj napközben! Illegették, billegették magukat, próbáltak kacérkodni a „megszálló katonákkal”. Mindig voltak csalfa nők. De eljött az este. A férfi meg férfiből van, és a bor, meg a napközben elfogyasztott pálinka feltüzelte a „hadfiakat”. A feleség, a kedves, az otthona távol volt. Fiatalok voltak, ők sem önszántukból hagyták el hazájukat, szerettek volna mulatozni, „az pedig nő nélkül nem megy”!

Elővették Varga Gábor nagyapámat, hogy : hol vannak a „bábuskák”? Mivel nem volt hajlandó elárulni, hova rejtette a környékbeli nőket, a fejét a füle felől a falba verték. Majd a tiszt a továbbiakban megakadályozta és fenyítést is kaptak e miatt. Annyira megsérült nagyapámnak a dobhártyája, hogy arra a fülére véglegesen halláskárosult lett.

A riadt nőket az udvaron lévő tyúkól és malacól padlásán rejtette el. Kétfelől lehetett felmenni létrával. Ott tárolták a kukoricacsutkát morzsolás után. A csutkát előre húzták nagy kupacba. A nők bevaszarodtak mögé, és még leveles és ízíkkóróval is le lett zárva. Ha valaki felnézett, nem látta meg őket. Éjjel vitt nekik nagyapám ennivalót, mikor minden elcsendesedett. Éjjelibe „bilibe” végezték a szükségleteiket, azt is kiürítette. Talán az a két csorbafülű porcelán bili lehetett, amit még gyermekkoromban láttam. Abba végezték szükségleteiket. A létrát mindig elrejtette, vagy elfektette az ól mellé, hogy ne keltsen gyanút.

Ezek a nők hálával emlegették később a nagyapám nevét.

Hogy mik történtek még? … Ma ia ott van egy nagy kövér bomba az ólhelyének földjében elásva, az nem robbant fel. De ez egy másik történet.