Emléktúra

EMLÉKTÚRA lesz ez, szándékom szerint, még ha körberohanásnak látszik is inkább, de a lényeg, hogy elindul végre, mégpedig egy újabb kori nevezetességtől, a körforgalomtól. Tudom én, hogy közlekedési szempontból milyen célszerű dolog, de az ára – számomra – az volt, hogy három nevezetes épületnek el kellett tűnnie miatta. Az egyik a Kossuth utca sarkán, az otthonról jövet bal felől lévő bolt. Harangi, meg valami „nagy” jelzőjű neve is volt, mert tényleg, a népbolt után ez volt a faluban a legnagyobb. Ha ide küldtek, gyerekként úgy éreztem, hogy kiléptem a mi legbelsőbb életterünkből, amit itt az jelzett, hogy a boltosok nem tudták a nevemet. Én legutóbb Zsiga Imre boltjaként ismertem.

Aztán szemben a Kossuth utcával, a posta oldalában a trafik. Hogy külön épület volt-e, vagy a ház egyik helyisége, már nem emlékszem. De a hangulat, amit a belépéskor éreztünk, az ma is tisztán előjön bennem. Az öreg néni, aki tán ott élte az életét, minden napon és napszakban nyitva tartott. A kis helyiség csupa polc volt, rajta olyan érintetlennek tűnően felrakott cigarettásdobozok, dohányzacskók, mintha azokat nem is árulná, inkább csak díszletek lennének. És tényleg: nem is onnan vette le sohasem az árut, hanem az asztalról és annak fiókjából.

Honnan tudom? Hát onnan, hogy bizony vásárlók voltunk…

Kihasználtuk azt a ma már talán hihetetlennek tűnő szokást, hogy szálanként is lehetett venni cigarettát. Szinte minden fajtából volt megbontott doboz, úgyhogy akár egy szálat is vehettünk – mi legtöbbször tényleg ennyit, aminek talán öt(!) vagy tíz fillér volt az ára. Mi a Totó márkájú cigire „szoktunk rá” – szerencsére nem tartósan, amihez hozzájárult, hogy a néni mindig fűzött vásárlásunkhoz egy-két rosszalló megjegyzést, így aztán idő kellett, míg gyűlt némi bátorság és újra benyitottunk. A néni lánya volt az a tanácsi dolgozó, akit én „hivatalból”, kisiskolás gyerekként már ismertem. Különös neve volt: Zefike, és ő írta a „paksusokat”, vagyis az eladandó ló, tehén, malac valamilyen kísérőlevelét. Hallottam, amint mondja a kan, herélt, ártány, üsző, stb. „szakszavakat”, ami éles ellentétben volt finom, akkor azt mondtuk, úrikisasszonyos megjelenésével. Zefike mozgássérült volt, járni tudott, de erősen sántított. Ketten éltek abban a házban, már akkor úgy éreztem, teljesen elzárkózva. Számára a hivatal lehetett a világgal való érintkezés színtere, ott anyámmal, úgy láttam, hogy távolságtartóan bár, de szívélyes viszonyban volt – és hát velem! Micsoda megtiszteltetés volt, hogy engem küldött át a mozi előtt lévő presszóba, vagy az azon túli kenyérboltba. Vittem a csészéjét és kértem a „forró” kávét „két” kockacukorral, „sok” tejporral, a másik helyen pedig a „szép barna” kenyeret, mert így szólt a megbízás, a kiszolgáló személyzet meg csak nézett, hogy milyen igényes ez az apró gyerek.

No és a harmadik épület, a Kossuth utca másik sarkán, megint otthonról nézve jobb felől. Ez kijárattal a főutcára, egy lakóház volt, ami szokatlanul hosszan elnyúlt a Kossuth utcára, ahova szinte ablaka sem nyílt, talán csak 1-2 kis szellőző lyuk. Ez önmagában is titokzatossá tette, de főleg az, hogy úgy ismertük: itt lakik a finánc. Ki és mi az a finánc? Nemigen tudtuk, de suttogva, egymást is ugratva emlegették a felnőttek szüret és pálinkafőzés idején (pálinkát szinte minden családban kotyvasztottak családi események előtt, korpa volt az alapanyaga, meg cukor, boltban lehetett hozzá venni valami rikító színező anyagot) úgyhogy mi is tartózkodóan néztünk a házra és arra, akit ki-belépni láttunk oda. Gyermeket nem sejtettünk ott élni, akinek a révén némi ismerethez jutottunk volna az ottani életről, így a ház idegen maradt, ahogy már maga az épület is kilógott a szokásos, udvaros-ólas falusi házak sorából. Azért a hasznosságán túl, még egy dolog a javára írható ennek a körforgalom építésnek: szép, nagy, tágas a tér. Azelőtt a bolt, meg a fináncház szinte az úttestig kiért, épp csak egy járda volt közte és csak kilépve a sarkától láttunk szét a főutcán. No, indulás tovább! Kellemes meglepetés: áll még Mészáros Bandi bácsi kocsmája és most látom, hogy egészen szép épület. Csak az a cégtábla ne lenne: Használt ruha.

Szüleink meghitt kapcsolatban voltak, mint egykor majdnem szomszédok. De a fő ok ennél magasztosabb volt. Majdnem egy időben születtem én és az ő gyermekük, Piroska, aki egyébként majd gimis osztálytársam lesz. Szóval, a természet nem bánt mindenkivel egyenlően, csak átlagban. Vagyis a két boldog kismamának éppen két gyerekre való anyateje volt, de az egész az egyiknél. Így aztán mi Piroskával „tejtestvérek” lettünk, amit felemlegetünk még ma is. Míg ezt nem tudtam, tán úgy 14 éves koromig, nem is értettem, hogy az anyja, Piroska néni, miért bánik velem olyan túláradó szeretettel.
Csak néhány házzal odébb jön a Bihari tér, újabb lélekmelengető meglepetéssel: közepén áll még magányosan a terménydaráló. Amíg a mi utcánk végén egy ilyen meg nem épült, ide jártunk. Egy hihetetlenül egyszerű szolgáltatás folyt itt. Vittünk egy zsák-vödör-szatyor tengerit, vagy más takarmányt, azt a darálós (nagy terebélyes ember, ruháján fehér por, igazi „lisztes molnár”) megmérte és beborította egy nagyszájú darálóba, megkérdezte, hogy milyen nagyságúra kérjük. Mi megmondtuk (istenem, felnőttes komolysággal magyaráztuk, hány hetes-hónapos csirkének, malacnak lesz, vagy csak mondtuk, hogy kettesre-hármasra kérjük, mintha szakmabeliek lennénk) és percek alatt átfutott a termény a darálón. Villanyos volt, ezért is jártak oda az emberek, mert otthon általában csak kis kézi hajtású volt mindenkinek, amin nagy munka volt letekerni, pláne nagyobb mennyiséget.

No utána jött a fizetés – nem a pénz! – hanem a vám, a darálós haszna. Úgy történt, hogy az elején lemért súly valamennyi részét egy nagy kanálszerű eszközzel kimerte és – ma is látom, micsoda nagyszerű mozdulattal, szinte méterekről – berepítette a sarokba, egy deszka hombárba, amiből egyébként pénzért vásárolni is lehetett, meg gondolom este hazavitte. (Vagy nem is volt maszek? Ki tudja…) A túloldalon, ismét pár házzal lejjebb volt a strand. Nekünk FŰRDŐ, egy világszám. Hogy kinek-minek köszönhettük egy ilyen faluban, két híres fürdőváros közelében ezt a létesítményt, nem tudom. Hogy fennmaradhatott valameddig, abban az akkor még bizonyára lazább higénés előírások is közrejátszottak, de a mi 8-10 éves korunkban még virágzott. Egy nagymedencéje volt, nekünk hatalmasnak tűnt, amibe elöl térdig ért a víz, majd lejtett hátrafelé, ahol már másfél méter mély lett és ott ugrókövek is voltak a végén. Ugrottunk, ugrottak is onnan sokan, de az igazi virtus az volt, ha a mellette lévő lapos épület tetejéről csobbant be valaki. Ez az épület a kádas fürdő volt, benne népszerű szolgáltatással, a fürdőszobás házépítések elterjedése előtt. Láttuk, milyen ”komoly” felnőttek járnak oda és számunkra egy kicsit titokzatos volt az egész…

Ennek a kádas épületnek az utca felőli vége, az ottani fal, nagyon népszerű volt. Szinte reggeltől estig sütötte a nap, így ide jártunk száradni, melegedni. Úgy álltunk ott sorban, mint villanydróton a fecskék, nekidőltünk a jó meleg falnak és szívtuk magunkba a napsütést, próbáltunk felmelegedni. Mert a víz irtózatosan hideg volt. Már az elején nagy tortúra volt a belemenés, aztán míg benne mozogtunk, valahogy kibírtuk, de kilépve úgy éreztük, megfagyunk. Volt oldalt egy zsebkendőnyi kis „gyerekmedence”, annak a vize, talán kisebb tömege miatt, langyosabb volt, de oda már önérzetből nem mentünk be.
Főleg gyermekek jártak a strandra, olyanok, akiket már magukban is elengedtek a szülők. A belépőjegy 1 Forint volt, a személyzet Gyulai bácsi és a felesége. Ha a medencében „fojtogattak” valakit, elengedés után harsant a kiáltása: – Gyulaibácsi! Meg ha fröcskölték, ha elvették a labdáját, ha már látták, hogy valaki készül leugrani a lapos tetőről – szóval minden sérelemért, rendbontásért: – Gyulaibácsi! Gyulaibácsi! És ő odament, méteres pálcával a kezében, a bűnös felé csapott, de mintha sohasem érte volna el. Aztán visszaült a székére, mígnem harsant újra a kiáltás. De időnként feladta: csak ült a széken, nézett maga elé, sovány, ideges, barnára napozott arccal, mozdulatlanul, szinte sugározva, hogy neki aztán kiabálhatnak. Különös módon, hosszú, kék köpenyt viselt, mint egy eladó a vasboltban. Felesége ellenben egy piros arcú, göndör hajú, mindig mosolygós asszony volt, maga a nyugalom, fehér köpenyében, mint egy doktor néni. Ő kezelte a pénztárt, az öltözőket – főleg a női működött – a rendcsinálásban nem vett részt. Volt ennek a strandnak egy különleges törzsvendége, úgy ismertük, hogy Csigi. Nagydarab, tán mázsás súlyú volt, életkorát tekintve már bizonyára felnőtt, de gyerekesebb a gyereknél. Beszélni nem tudott. Nagy bölcsen elemezgettük, hogy kicsi a feje, hátul lapos is, nincs is agya, vagy csak nagyon kicsi, ezért bolond szegény. Mert egyébként szimpatizáltunk vele, nem féltünk tőle, nem volt miért, nem adott rá okot.

Nahát amit ez a Csigi csinált a vízben, attól elámultunk. A parton is rendben volt a mozgása, de ha beugrott a vízbe (neki sohasem volt hideg) mintha egy vízi lényt láttunk volna: alig mozdította kezét-lábát, máris alámerült, úgy siklott, mint egy hal, delfinként kiemelkedett, teljesen a levegőben volt és amikor ismét eltűnt, alig csapott hullámot. Aztán csak néztük, hogy hol bukkan fel, ami mindig a legváratlanabb helyen történt és csak egy légvétel volt, utána fordult is vissza, fáradhatatlanul. Vajon mi lett vele? Mert az épületek még megvannak, de Csigi? Gyulai bácsi? A nagy medence fölött tető van, talán kertészkedés folyik benne. A lapos épület is áll még, különös érzés volt a melegedő falat látni s odaképzelni ötven évvel ezelőtti önmagunkat. Nem az volt nehéz…
Menjünk is tovább a gépállomás felé. Nos, ez mindig is az „ipari negyed” volt, különböző neveken, de most tán nagyobb és több épülettel. Utána, meg szemben is, ahol azelőtt csak a tejcsarnok állt, telephelyek sorakoznak. Hát ez már nemigen emlékeztet a konyári úti régi faluvégre. Az persze jó érzéssel tölt el, hogy az egyik új cég a rokonunké s nevét is hirdeti a cégtáblája. Ugyanez a helyzet a Vágóhíd utcán túl, az egykori állatvásár területén is. Nagy, futball- pályányi, szabad terület volt ez, ahol még láttam apámat süldőmalacra alkudni.

– Vegyen egy malacot Lajos, télre még meghízik! – biztatták s én igen csodálkoztam, hogy miért húzódozik, hiszen azért jöttünk.
– Á, csak nézelődünk, nem kell nekem malac, sokat eszik, beteg is lehet, hely se nagyon van otthon.

Nem értettem és már majdnem szóltam, hogy milyen szép helyet készítettünk neki és tele van a góré tengerivel. Körbementünk többször is, de mindig ugyanoda tértünk vissza. Egy szekér saroglyájában, ahol korábban egy halom, szép egyforma malac szuszogott, minden kör után néhánnyal kevesebb volt. Mikor csak egy-kettő maradt, apám részvéttel szólt a gazdához:

– No, hát ezeket meg szégyenszemre haza kell vinni…

Innen már rövid volt az alku. És már én is értettem, hogy milyen olcsón vettük meg, hiszen hallottam én máshol is az árakat. Apám ráadásként még hazaszállítást is kért, amit így a végén belenyugodva teljesítettek is – úgyhogy teljes volt a diadal. Mert én annak éreztem és csodálkoztam is, hogy apám miért nem a vásár elmesélésével kezdte otthon és anyám is csak úgy tudomásul vette:

– No, itt a malac.

Az időm, mint mindig, most is kevés, nem mehetek el a kisállomáshoz, át a síneken, a Bányakert felé, meg megnézi az Iklódi-tanyát. Vigasztalásul szépen művelt kertek, szőlők következnek az út két oldalán, néhol egész komoly épületekkel, tán még laknak is némelyikben. És szinte felkiáltok örömömben, mikor egy táblán, régies írással, hogy tán még Kovács Imre bácsi is írhatta volna, egy kapun meglátom: GYAKORLÓKERT.

Hát igen, ez volt az. Tán még a régi időkből való, szép termő körtefák a kerítésen belül. Igen, ide jártunk általános iskolás korunkban, a heti két „gyakorlat” órán. Jó messze volt az iskolától és mivel az órákat is a nap végére tették, aki csak tehette, igyekezett elkéreszkedni, vagy ellógni. Sőt még nyáron is, előzetes beosztás szerint, egy-két napot ki kellett jönni dolgozni, az éppen soros munkákat elvégezni.
Imre bácsi és családja ott lakott, a kert közepén, szolgálati lakásban, mert egyébként feleségével fűtők-takarítók voltak az iskolában. Arcképük ott van minden nyolcadikos tablóképen – lélekemelő, szép megbecsülés ez, nem tudom másfelé volt-e ilyen szokás?
És igen, a szolgálati lakás! Anyánktól hallottuk, hogy nagyszüleink is laktak itt, valamilyen akkor viselt hivatal jogán. (Mintha nagypapa csősz lett volna…) Hogy anyánk is itt volt-e gyerek, vagy már előbb beköltöztek a faluba, nem tudom, s nagyon haragszom is magunkra, hogy amíg kérdezhettünk volna, ez nem érdekelt bennünket. De mégis olyan melegséggel nézek, ott a kert közepén, arra a láthatóan régi, ám szépen meszelt, rendben tartott házra, mert nekem ahhoz több közöm van talán, mint egy iskolás gyereknek, akinek csak kötelező volt ide kijárni. No igen, kötelezettség. Hát az nekünk nem volt olyan szigorú, mármint azoknak, akik ott laktunk a Sárostó környékén. Mert az a fiatal tanár, aki ennek a gyakorlókerti munkának a felelőse volt, szintén itt lakott, egyikünknek egyenesen szomszédja volt, tőlünk úgy tűnt, csak pár évvel idősebb, felnőttnek is alig tekintettük. Nehéz volt tanárnak titulálni, kerültük is a megszólítást, magunk közt csak Péter volt, tanár nélkül. Sokat tanulhattunk volna tőle, ha érdekel bennünket a kerti munka, mert ő nagyon igyekezett, de mi inkább a földiségből eredő előnyöket igyekeztünk kihasználni. Mivel szabadabban mozogtunk a kertben, felfedeztünk néhány tő, gondosan ápolt földieper tövet, ami mintha el lett volna rejtve a nagyközönség elől. Péterre tekintettel nem legeltük le minden további nélkül, hanem előbb szóltunk neki. Ő azt mondta, megehetjük, de ő szedi le és idehozza nekünk. Hozta is tálcán a szép egyforma, fácántojásnyi (ilyen mércéink voltak!) rikítóan piros gyümölcsöket, annyit ahányan voltunk. De ott volt még a tálcán egy hatalmas szem is, legalább háromszor akkora, mint a többi és ha lehet, még kívánatosabb.

– Mindenki vehet egyet! – mondta és kezdte körbekínálni, majd érezve a mennyiség miatti zúgolódásunkat, hozzátette:
– Nekem is csak egy fog jutni.

Láttam a tekintetekben a vívódást, ahogy a társak vették el a szemeket, ellenállva a kísértésnek, nem a nagyot, hanem az apróbbakat választották. Utoljára maradtam. Már csak egy apró szem és a mesebeli volt a tálcán. Egy pillanat és máris lekaptam a nagyot, mohón beleharaptam és csak akkor tudatosult bennem, hogy Péternek az apró maradt. Elvette csendesen és megette. Nekem tovább tartott, mert úgy kellett több harapással megenni, mint egy barackot, de más miatt is: nem akart lecsúszni, már rágni sem akarózott valahogy, meg kezem felemelni a számig, de legfőképp felnézni rá és a társakra. Helyette a földre szegeztem tekintetemet, mintha azzal akarnék kivájni egy mély gödröt, hogy oda bújjak el szégyenemben.

Régen és most is a Kálló hídja a következő állomás. Pontosabban hídjai, mert egymástól pár méterre csupán, de teljesen különálló vasúti és közúti híd íveli át a folyót. Persze, az hogy íveli, tán túlzás, éppen csak át van vetve rajta. És most olyan kicsinek tűnik mindkettő, mint ahogy maga a folyó is. Mért van az, hogy felnőttként apróbbnak látjuk, ami gyerekszemmel oly nagy volt? Mert annak láttuk a hidakat, meg a folyót, amiben halásztunk (ami a híd alatt különösen eredményes volt) meg fürödtünk benne, kezdetben csak keresztbe úszkálva, parttól-partig egy lendülettel, aztán „haladóként” már hosszába is. Most olyan kicsi a víz, hogy alig látszik a vízinövényekkel benőtt mederben. Lefelé haladva a folyás irányába, amikor már a legelőn csordogált, a meder kiszélesedett, a víz mélysége csak bokáig ért, szép tiszta, homokos volt az alja, látszottak az úszkáló, apró halak.

Na, ide visszatértem egyszer!

Olyan „Péternyi” koromban, rövid pedagógus pályafutásom közepén, nyári napköziben olyan gyerekekre vigyáztunk, akiket szüleik nem tudtak máshol elhelyezni, de otthon sem akartak hagyni, felügyelet nélkül. Változóan, 10-től 30-ig volt a létszám, tízórait-ebédet-uzsonnát kaptak, tőlünk meg elfoglaltságot. Régi, tapasztalt tanítók voltak a társaim, akik rengeteg játékot tudtak, ám olyan hosszú a nyár, de még egy nap is, hogy előbb-utóbb már csak ismételgettünk, amit a gyerekek szinte rosszallóan róttak fel nekünk. Egyszer ráadásul egyedül maradtam, mert a többieknek elfoglaltsága lett, és amikor megkérdeztem, hogy mit fogok velük csinálni egész nap, nagyon egyszerű volt a válasz:

– Ó, majd kitalálod te azt!

Másnap reggel, ahogy gyűltek befelé a gyerekek, azonnal érezték, hogy rendkívüli nap lesz: egyedül van a kis-tanítóbácsi. Sugdolóztak, nagy volt a várakozás. Elkezdtem a szokásos menetrendet, a százszor eljátszott játékokat javasoltam, hiába: szinte szabotáltak mindent, várták az „igazi” programot. Hát én ne hallottam volna, hogy Csokonai is kivitte diákjait a természetbe? Nagyot sóhajtottam és megkérdeztem.

– Akartok-e kimenni a Kálló partra?
– Akarunk, akarunk!
– A két legnagyobb fiú rohanjon a konyhára, kosárban hozzák el a tízórait és szóljanak, lehet, hogy késünk kicsit az ebédnél.

Arra a sekély, átlátszó vizű, homokos folyópartra mentünk ki, ahol hasonló korú kölyökként annyiszor megfordultam. Az egy veszélytelen, szelíd hely – ugyan mi történhet? Azért biztos, ami biztos, „megparancsoltam” hogy csak szaladgálni, virágot szedni, szöcskét-pillangót kergetni, göröngyöket a vízbe dobálni szabad, belemenni nem. Be is tartották. Pár percig.

– Tanító bácsi! Lali belement a vízbe!
– Csak tücsök után ugrottam…
– Tanító bácsi! Már minden fiú bent van!
– Csak bokáig megyünk bele…
– Tanító bácsi! Már fürödnek!

És aztán fürödtek már mind. Nem kellett ahhoz külön fürdőruha, az az atléta, alsó, ami épp rajtuk volt, tökéletesen megfelelt – mint ahogy a boldogsághoz sem kell semmilyen különleges kellék, körítés. Mert ott az egekig felhatoló volt a boldogság, a gyermekzsivaj.
Mire visszatértünk ebédre, az úton megszáradt mindenkin a ruha, tán nem is látszott, hogy hol voltunk. A gyermekek lelkesedése óriási volt, nem győztem elhárítani a kérdést, hogy hova megyünk holnap. Hisz holnap már itt lesznek a többiek is, ők fogják ezt megmondani.

Hát megmondták: orvoshoz!

Ugyanis reggel sok gyerek a szülejével jött és mutogatták, hogy a lábszárukon nagy piros foltok, kiütések vannak, Vidámak voltak, mert nem fájt, meg bennük volt a tegnapi nap hevülete, csak a felnőttek komorodtak el kissé. Miután mindenki összegyűlt, a „pöttyösekből” sorakoztattak egy menetoszlopot és kiadták a parancsot – nekem:

– No Gábor, most bemasíroztok az orvosi rendelőbe és a teljes gyógyulásig te viseled a gondját ezeknek a gyerekeknek.

Vidám csiripelés verte fel a várótermet, jókedvűen folyt a gyógyítás, hiszen csak rikító piros-kék-sárga folyadékokkal kenegették be a foltokat. Délután ismét mentünk, majd másnap is, de az idő előrehaladtával egyre kevesebben, mert igencsak gyors volt a gyógyulás. A kimaradók ezt szinte sajnálták, mintha egy jó játékból estek volna ki.
És a következmény? Számonkérés?

Más világ volt. Békésebb rádió, televízió és újságok, nem volt szenzációhajhászás, az orvos jót nevetett, sem ő, sem az iskola nem volt még mindenféle jelentésre kötelezett, a szülők helyén kezelték az esetet, így nőttek fel ők is. Megbeszéltük persze hogy, hogy s mint, de éltük tovább az életünket, talán bátrabban, mint manapság.

No, vissza a hidakhoz és onnan hová is tovább?

Bizony, a Nyomás felé s közepén a Kenderes dombra. A hatalmas sík most is fenséges, lenyűgöző hatással van rám. Vagyis nem változtunk: sem én, sem „ő”. S a domb ugyanazzal a különleges sugárzásával hív, rabul ejt most is. Gyerünk! Fölfutni az egyik csúcsra, le egy kisebb nyeregbe, majd onnan a magasabbra s megállni fönt, és csak állni, állni…
Ugyan mi benne a varázslat? Mitől ilyen különleges?
Sokfelé elvitt jó sorsom a Tátrától a Hargitáig, körbetekintettem tengerparti erődfalakról az Adrián, vissza-visszatértem hazai pusztákba, hegyekre-vizekre, s gyakran meg is találtam azt, ami itt keresés nélkül, a puszta jelenléttel eltölt. Persze mondhatni: a régi szüretek emléke, az első gyermeki rácsodálkozás a világra… – volnának magyarázatok, de hasztalan. Csak azt érzem, hogy költöző madárként, újra és újra vissza kellene térnem ide – mégis anélkül telt el ötven év. Szörnyülködhetnék:

– Úristen, ötven év! – de minden olyan, mint legutóbb, mintha tegnap jártam volna itt, s ettől boldog nyugalom árad szét mindenhol, körbe-körbe a tájon, s itt bennem legbelül.

Ez kísér el visszafelé, nem hagy helyet a szomorúságnak a régi Nagyjátszókert elhagyott szőlőtőkéit látva és kitart egészen a Sárostóig. Jó, hogy többé-kevésbé szemem láttára történt a Sárostó átalakulása, mert egyszerre szembesülni a veszteségekkel, tán keserűbb volna. Veszteség persze csak nekem, (s vajon vagyunk még többen is?) mert amúgy nyilvánvaló nyereség jelenünknek, s jövőnknek.
De én a múlt nyomait remélem megtalálni, amikor belépek az új sportcsarnok melletti kapun. Régen is volt itt bejárat, bár mi be tudtunk bújni bárhol, mert többnyire csak bokorsövény választotta el az utcától – most nagyzolva úgy mondhatnám – a kalandparkunkat. Gyalogösvény vezetett innen, keresztül az egész ligeten, az Irányi Dániel utcáig, s ezen száraz időben egyszer-egyszer szekérrel is áthajtottak. Nem volt itt nagy forgalom, a fű is alig volt rajta kitaposva. Csak nem az volt az oka, hogy a cserjék, a nádas kétfelől úgy ráhajlott az útra, hogy azon kitárt karral haladva szinte elérhető volt mindkét oldal – szóval, tán csak nem félhetett itt az áthaladó?

De bizony, meglehet. Mindenféle zizegés, mocorgás, sejtelmes hang hallatszott a sűrűből, innen-onnan kutyaugatás, kiáltozás is. Most csend van. Az út, az „emlékösvény” éppen a futballpályán vezetne hosszában át, s megkerülve sem kell oldalra pillantgatni, hallgatózni, mert nincs ott már a nádas, átlátható minden, szinte a házakig. Másik oldalon a fedett nézőtéri lelátó és a korlátok, ahonnan szurkoltunk, ahol a falkához tartozás oly bátorrá és harsánnyá tett bennünket. No, de mi ez itt? Hát mégiscsak megmaradt a régi Sárostó? Mert embermagasságú fű, nádas, egy-egy bokor, áthatolhatatlan dzsungel következik. Hamar visszazökkenek a jelenbe: hiszen ez itt a Csónakázó tó. Vagyis inkább csak a helye, ami feltöltődött az idők során, de ott van rajta a jel, hogy víz állt itt valamikor. S micsoda víz!
Úsztunk, halásztunk benne, s esküdöztünk (én most is) hogy olykor-olykor, tán ha úgy sütött a nap, kék volt a színe, mint a tengernek…

Keresem azt a bokros részt, József gazda kertje végében, amit „öltözőnek” használtunk. Nagy, új házak emelkednek arrafelé, el vagyok veszve, nem találom. Hát átmegyek az utca felé: Görbe utca, igen, de hol az a ház? Ahol láttuk egy világ szétszórattatását, ahol ízleltük a szót: árverés. No, majd a játszótér, az biztosan a „régi pompájában” vár rám, hiszen szinte most volt, hogy a csöpp Békési Verát pótdajkaként ott hintáztattam, földig lehajló fűzfák árnyékában. Nézem, mintha kisebb lenne, csak apró kis háromszögletű tér – de nem baj. Kerítés van körülötte, míg mi bárhol beszaladhattunk – jól van ez így. A fűzfák sehol, helyükön szép, fiatal mindenfélék – elfogadom ezt is. S a hintát is úgy kell megkeresnem a sok „korszerű” játék, homokozó között – ez sem zavar.

Hű, de megértő lettem!

Igen, mert dacolva az évtizedekkel, túléve minden égi csapást és földi felindulást, áll egy fenséges faóriás, ott a Szováti út felől, melynek „kétemberes” törzsén sehol egy sérülés, vagy üreg, égbenyúló ágai között nincs egy száraz sem, de még a levelei is mind egészségesek. Hiszen ez láthatott engem, nem csak néha, de tán (halkan mondom) akár hatvankét éven át is! És most üzeni, hogy így is lehet…

Milyen kevés is kell néha, hogy minden veszteség ellenére, jókedvűen nézzen előre az ember! Az a bűbájos kis csöppség nálunk töltötte akkoriban a nappalait, mert anyánk volt a dajkája, míg az édesanyja dolgozott. Angyali szépsége egy kis ördögfiókát is rejtett: nem lehetett csak úgy lépésben tologatni a gyerekkocsiban, kézzel-lábbal és ültében előre lendülgetve követelte, hogy fussunk vele, s ha elérte, jóízű kacagással jelezte elégedettségét. Így aztán anyánk ezt sokszor átengedte nekünk, de mi amúgy is szívesen hencegtünk vele mások előtt.
Beszédben még a mama, pipi, vau-vau szintnél jártunk, így egyes felnőttek is úgy gondolták, hogy nekik is a pá-pá-pá, tutyuka-mutyuka, te-te-te féle rejtjelezéssel kell őt megszólítaniuk. Mintha ezt nem szerette volna, és ezt látva valaki -lehet, hogy a testvére Imi, akitől kitelt nagyobb huncutság is- biztatgathatta, hogy mondja azt: hagyjál már! És megtanulta! Nem csak kimondani, hanem azt is, hogy ezzel leállíthatja a túlzásba eső rajongókat.

-„Haggyámá!” – mondta kissé lefaragva a hangokat, de olyan ércesen és szigorúan, hogy mindenki megértette. Haggyámá! – s ilyenkor én láttam a felnőttek arcán, az első döbbenet mellett a bizonytalanságot is, mintha arra gondolnának: lehet, hogy ők nem tudják jól, hogyan kell egy ilyen apróságot megszólítani? Legtöbbször másra, iskolára, munkára, szülőkre terelték a szót és csak a kedélyesebbjei jegyezték meg: „Látom, beszélni is tanítjátok…”)

Hazafelé még útba esik a „mi boltunk” – jó, persze, hogy csak a helye. Első találkozásom a munkával, mégpedig a boltoséval, akit csodálva néztem, amint behajtogatja precízen a zacskó száját, miután kimérte bele az árút. Én is próbáltam, úgy sohasem sikerült, gyűrődött, kibomlott. Mert minden kimérős volt: a liszt, a cukor, a petróleum, de még a zsírpapírból is annyit szakított le, amennyit kértek. Volt, aki nem is a mennyiséget mondta neki, hanem csak így: 2 Forintért ecetet, 50 fillérért sót – csoda, hogy nem zavarodott bele szegény. Szerettem ott nézelődni, ha engem küldtek valamiért, nem tolakodtam, jól elvoltam bent és alig vártam, hogy néha rám bízzanak valamit, mondjuk hozzam oda, tartsak meg egy edényt, meg ilyesmit. Belépni a pult mögé, meg a raktárba, olyan különös, bizsergető érzés volt, mint egy határ átlépése, vagy a tilosban járás. A boltos Barta bácsi volt, meg a felesége. Róluk elnevezve a bolt „Barta bolt” volt akkor is, mikor már mások hajtogatták a zacskókat, szelték kérésre a kenyeret, a titokzatos pult mögött. Egyszer egyikük, egy szeleburdi legény, eltűnt pár napra, mint manapság szoktak postások és pénzszállítók. De készült ám, mert kiírta az ajtóra, hogy „nyitás egy óra múlva”. Néha egy-egy tájékozatlan ember toporgott a lehúzott roló (redőnyféle) előtt és tőlünk is megkérdezték olykor, hogy mióta tart az az óra. „Egyéni elbírálás alapján” adtuk meg a választ, hogy lassan letelik már, érdemes várni, vagy megmondtuk, hogy hány napja, úgyhogy tessék máshová menni. A bolt előtt kis tér volt, közepén az artézi kút. Nagy betonakna mélyén folyamatosan folyt, nem túl vastagon a víz, több lépcsőn kellett lemenni hozzá. Lassan teltek az edények, nem is igen sietett senki, így ott meg lehetett beszélni a világ dolgait gyereknek, felnőttnek egyaránt. Utóbbiak miatt apám hivatali munkájának egy jeles, visszatérő helyszíne volt itt. Kiállt egy magasabb pontra középen, mindkét dobverővel pergette a hívogatót pár percig, s ha már látta, hogy elegen gyűltek köré, az egyik bottal még 4-5 nagyobbat koppantott, hosszabb időközökkel. Erről mindenki tudhatta, hogy most már oda kell figyelni és abbahagyták a beszélgetést. Aztán sorjázott messze hangzóan, hogy szombaton eb oltás lesz … tüdőszűrésen megjelenés kötelező … községfejlesztési adó … állatvásár elmarad a száj és körömfájás miatt … vasárnap futballmérkőzés … és mindegyik hír között egy felütés, majd a végén a záró pergetés.
Visszhangzik bennem ma is…

(Megőriztük azt az iratot, mely még az 1950-es években készült és arra tekintettel, hogy dobolásával felhívja rá a figyelmet, élete végéig ingyenesen jogosulttá tette belépni a községi sporteseményekre. Míg a nagyállomás melletti pályára jártunk, tudom, hogy mindig megvette a jegyet pénzért. Már felnőttek voltunk, amikor bátyámmal sokat nyüstöltük, hogy a Sárostón lévő új pályára is jöjjön ki, nézze meg a meccset, hiszen ezzel az engedéllyel neki ingyen van. Csak egyszer sikerült rábeszélnünk. Mikor megmutatta a jegyszedőnek a papírt, az igencsak csodálkozott, de azt mondta, hogy bemehet. Ám ő akkurátusan összehajtogatta, eltette, majd elővette a pénztárcáját és azt mondta: – Kérek egy jegyet.)

A mi utcánknak volt (van) neve, de nem nagyon állt rá a szánk, mindenféle más elnevezéssel illettük egymás között, úgy is, ahogy az idősebbek: Kiskút-köz. (Még focicsapatunknak is ezt a nevet adtuk.)
Jobb lett volna tán, ha az utca végén működő „intézményről” nevezik el, hiszen arról ismerték mindenhol, még a környékbeli falvakban is. Ez volt a pálinkafőző, kiírva persze SZESZFŐZDE, de mi itt sem ezt használtuk. Akkoriban az utca utolsó telkén lévő főző-épületből, két méter magasságban, egy hosszú vascső lógott ki az utcára, pontosabban arra a faluvégi területre, amit Gyepszélnek neveztek. Ez a falu és az Ürgés között egy vízállásos, gidres-gödrös, bokroktól vadregényes, vagyis nekünk való hely volt. Bár a tócsákhoz kacsát-libát kellett kihajtanunk és őriznünk, de azért megtaláltuk a módját, hogy „titkos búvóhelyeket” készítsünk magunknak a sűrűben. Vissza-visszajártunk és megelégedéssel láttuk, hogy nem fedezték fel más csapatok. Tán nem is keresték, mert volt nekik jobb, el sem rejtették. Ugyanis az ürgésbeliek egy komoly földvárat építettek a közelben, bástyákkal és fedett helyiséggel, de sajnos nagyon őrizték. De vissza a vascsőhöz, amiből főzéskor víz folyt s nem is akármilyen: meleg!

No hát nyáron, de nem is csak igazán fürdőidőben, ment ott a lubickolás. Olyan nagy volt a forgalom, hogy valóságos riadóláncot kellett létrehoznunk, s ha felhangzott a hír: „szabad a cső” – rohantunk. Hallatlan, de még felnőttek is jártak oda, sőt egyesek arra vetemedtek, hogy szappant is vigyenek. De fantáziájuk, az nem volt! Odamentek, megmosakodtak és hazamentek.

Bezzeg mi!

A felázott földet összehordtuk, fűvel erősítettük és gátat építettünk, amivel felfogtuk a vizet, valóságos kis tavat hozva létre. Ültünk, feküdtünk a meleg vízben, aminek folyamatosan jött az utánpótlása felülről. „Négerest” játszottunk, fekete sárral kentük be magunkat, még az arcunkat is. Könnyű volt lemosni … kivétel, amikor egyszer csak, váratlanul elállt a víz folyása.

– Ki tette ezt veled? – kérdezte otthon anyám, mert remélte, hogy én magammal csak nem bánok így el.

A Csuklya és a Nagy-lapos felé az Ady Endre utcára (Iklódi-köz) visszakanyarodva indulok el. Kissé lehangol az elején lévő elhagyott telkek, pusztuló házak látványa, fel sem ismerem némelyiket és csak találgatom, hogy hol is lakhatott itt a muzsikás Kovács Pista bácsi. De megnyugtat, hogy abban a „fontos” négy-öt házban még van élet. A Dobos és a Szilágyi udvarokban, a régi lakóházak mellé egy-egy újabb is épült. A közöttük lévő legkedvesebbe nem toppanhatok be, mert idegenek lakják, de „előjönnek” belőle a hallhatatlanok. Itteni unokatestvéreim fiatalabbak voltak nálam, úgyhogy a legkisebbet, Irénkét még ringattam is gyerekkocsiban, amíg az anyja boltba, ide-oda elszaladt, de a fiúkkal, Lajival és Imivel is inkább úgy játszottunk csak, hogy ők ott lábatlankodhattak a nagyok körül. Aztán „összeértünk”, szinte együtt léptünk a felnőttkorba, s nagy reményekkel tettük meg annak első lépéseit. Lajos bátyánk volt anyánk legfiatalabb testvére, így vele tarthattunk leghosszabban a „nagy menetelésben”, s ő jelentette számunkra a nagyszülői házat, a Kalmár család központját. Nagyapámról éles képet nem őrzök, csak annak „tudását”, hogy ott volt, de nagyanyámnak már a hangja, a mozdulatai is előjönnek, ám különös módon azok nem felém irányulnak, hanem kishúgomat pólyázza, eteti, altatja. Anyám mesélte, hogy mennyire ragaszkodtunk egymáshoz, meg fényképek őrzik, ahogy engem is ringat az ölében, úgyhogy rendben volt ott minden. Tán nyolcéves lehettem, amikor az udvaron felravatalozták, körülötte rengetegen hallgatták a pap búcsúztatóját, s mi ott álltunk elöl, a koporsó mellett. Ugyan kinek juthatott eszébe olyan badarság, hogy egy ekkora gyereknek fésűt ajándékozzon – vagy azt a gyerek maga szerezte valahonnan? Már mindegy, de ha tudja az „ember”, hogy ott van a zsebében, azt bizony elő kell venni. Így aztán nem is csak egyszer, hanem többször előkerült az a fésű a szertartás alatt és lassú gondossággal megfésültem diófaolajjal fényesített hajamat. Utána mindig diadalmasan néztem körül, szinte kérdezve, mint Zéta Catalaunumnál:

– Ki látta? Mindenki látta?

Már kinn vagyok a Gyepszélen. Az egykori kacsúsztatók, focipályák helyén házak, utak. Rendben van ez így, ne háborogj! A Csuklyánál csak a bokrok folyamatosságának megszakadása jelzi, hogy itt volt a kapu, az első dűlő. Benézek: szőlő, gyümölcsfa, kunyhó sehol, csak pusztaság és tengeriföld. Nemigen értettük meddig tart a Csuklya, honnan Szakarina, Istók, Szélkert, ezért a kapukat elneveztük első, második és továbbiaknak, így magunk között biztos volt a tájékozódás. Elindulok a második kapu felé, ami az Újsor első háza előtt van. (Az újsoriaknak is volt focicsapata, itt volt a pályájuk szemben, de a helyén olyan őstermészet tobzódik, hogy már komoly fák is vannak a közepén.) A két kapu között valamikor takaros kis erdő volt, még majálist is rendezett itt a falu. A Gyepszél felől, az első fák között volt a gyalogút, hűs árnyékban, kerülgetve a fák törzsét, követve a felszín hullámzását. Csodálatos volt itt kerékpározni! Újra és újra végigsuhantunk rajta, oda-vissza kifulladásig. A fákat persze már kivágták, biztosan elöregedtek…
Az Újsor nem sokat változott. (Sohasem a legmódosabbak laktak itt, tán most sem.) Idős emberek ülnek a padon, éppen csak nem pipáznak, néznek rám kíváncsian, én vissza, ismerős vonásokat keresve. De máris itt a harmadik kapu. Az út egyre jobb, jártabb, még inkább a széles, egykori debreceni út, majd újabb kapuk és látom, belül szép, gondozott szőlőtáblák, gyümölcsfák, házikók.

Hogy van ez? Távolodva a falutól nagyobb a rend, itt inkább bízhatnak abban, hogy maguk takaríthatják be fáradságuk gyümölcsét? (Hát igen. Én is eladtam inkább, a már felnőttként vett, kis parcellámat, ott az első dűlőben…) És kiérek a Nagy-laposra. Hirtelen tárul elém, szinte világos lesz, ahogy egyszerre elmaradnak kétoldalt a fák, bokrok. Egy formás kis diófa az utolsó, tövében egy beton kútgyűrű, mely tele van üres műanyagpalackokkal, némi egyéb szeméttel. De körbe-körbe sehol egy eldobott emberi kacat. Mondom, hogy rend van!
Jó mélyeket szippantva a tiszta levegőből, tekintek rá a pusztaságra. Régen végtelennek láttam, most is hatalmas. Olyan egyenesen sík, „lapos”, mintha emberi akarat formálta volna: egy domb, bokor sem állja útját a tekintetnek, és tán csak a szemem az oka, hogy nem látok el egészen Debrecenig. Az égen durcás fellegek, nagy eső készül. Ilyenkor hagyták abba munkájukat körben a kertek-mezők asszonyai, s néztek fedél után, csak Varró Gábor állt nyugodtan a konda közepén, néha megérintve hatalmas, kerek kalapját, mintha azt mondaná neki: no, lassan kezdhetjük…
Visszafelé bepillantok a harmadik kapun, a hosszú, egyenes dűlőre. A keréknyomokban kilátszik a puszta föld, de közte és kétoldalt dúsan zöldell. Szép, de valami hiányzik. Hát persze, a réti boglárka!
Mert ez a neve szerint máshol élő virág egyszer -tán azelőtt, vagy azóta sem- rikító sárgaságba borította azt az utat. S épp akkor tanultunk róla biológia órán és a „ki tudna ilyet hozni a következő órára?” kérdésre máris ugrottam, hogy én.
Könnyelmű voltam, mert a nevezetes nap előtt valami szétáradt a levegőben, amitől minden haver bezsongott és aznap tán háromra is elég focit, pecázást, bicajozást s egyebet gyűrtünk le. Este sötétben, holtfáradtan néztem meg, hogy milyen óráink is lesznek másnap.

– Úristen, a réti boglárka!

De kész volt a terv: kimegyek hajnalban és szedek, még jobb is lesz, hiszen így frissebb az az átkozott virág. Úgy aludtam mindig, mintha beállíthatnék magamban egy ébresztőórát. Akkor is fel-felébredtem és amíg sötétet láttam, megnyugodva visszaaludtam. De amikor az ablakban már világosság derengett, nekivágtam. Felötözni, a házból kimenni nem volt kockázatos, akár észre is vehették. Inkább abban volt veszedelem, ha látják, hogy nem megyek vissza. Ezért már este írtam egy papírlapot: „Növénygyűjtésre mentem, biológia órára” – üzenettel és az ágyamra tettem. Még szinte sötét volt, mikor a Gyepszélen átmentem, csak az Újsoron ugatott meg néhány kutya. Senki sem járt még az utakon, pláne nem a dűlőúton. Azért a legszebb, legdúsabb részt kerestem meg és kezdtem a gyűjtést. No itt lett egy kis gond. Kicsi volt a bicskám, pár centis pengével és igencsak szenvedtem vele, hogy gyökerestől kiemeljem a virágot a száraz földből, folyton beleszakadt. Nagyon beletemetkeztem a „munkába”, fel se néztem, így már csak a hangot hallottam:

– Mit csinálsz itt?!

A csősz! Megismertem, bár eddig csak messziről láttam. (Naná!)

– Én csak réti … biológia …
– De hát ez egy gaz, ezért kijöttél?
– Ezért…
– Hajnalban?
– Hajnalban…
– Ki az apád?

Megmondtam. Szinte nyugtázta, hogy az nem bolond.

– Biztos, hogy nem rosszban sántikálsz?
– Biztos…

Nem nagyon hitte. Pedig akkor már kezdtem visszanyerni beszédképességemet és magyaráztam neki „tudományosan” a növényke gyökeréről, száráról, virágáról, meg hogy a tanár…

– No, az a legfőbb bolond! – vágta el az előadást. És ottmaradt mellettem végig, szótlanul figyelt, sőt kikísért egészen a kapuig. Ott megállt, továbbra is gyanakvóan nézett utánam, míg csak el nem tűntem a házak között. „Mert az nem lehet, hogy ez a gyerek, ezért a gizgazért fölkel és kijön ide, hajnalok hajnalán. Biztosan másért jött, valamit keres. De vajon mit?”

Igaz is: mit keres?

Most.

Ötven, vagy hatvankét év után…