Az utca

AZ UTCA életünk izgalmas és kedvelt tere volt. Bár bejártunk egymás otthonába, udvarába, ám ott a felnőttek „szabályozólag” beleszólhattak abba, amit csinálunk, sőt arra is vetemedtek, hogy kiosszanak ránk egy kis házimunkát, jóságosan hozzátéve, hogy utána aztán játszhattok kedvetekre. Hát köszönjük, az már el volt rontva…
De az utca! Itt kóstolgattuk először az önállóság, sőt a szabadság ízét. Persze meg kellett érni rá, hogy szüleink kimondhassák: „ezt a gyereket már magában is ki lehet engedni az utcára”.
Napjainkban tán már hihetetlennek is tűnhet, de ez az önállóság már az óvodába járással elkezdődött. Jóanyám kikísért a kapun, elindultam egyedül a Barta boltba, ott megvettem a tízórainak(?) szánt, valami rettenetes „csim-bum” nevű, csomagolt kekszféleséget és indultam. Sem az emberek, sem a járművek miatt nem volt ez könnyelműség akkoriban, ám határtalan büszkeségnek lett a forrása, ha rácsodálkoztak: te már magad jársz? Pedig még a főutcán is át kellett menni a túloldalra, de ott már többen voltunk, akik be-becsatlakoztak útközben a menethez és fel sem tűnt, hogy a legtöbbször valamelyikünk szüleje épp akkor arra járt…

Nagy utcai meneteléseink is voltak, amikor esténként rokonokhoz jártunk tanyázni, mielőtt még a televízió otthonülőkké tett mindenkit. Nem csak ünnepnapokon és családi események miatt, hanem csak úgy eljártunk egymáshoz gyerekestől, mindenestől. Egyik helyen kártyáztunk, máshol finom süteményt ettünk, volt nótázás is, de számomra érdekes volt csak úgy hallgatni a felnőttek beszélgetését.
Anyánk szülői házában legkisebb testvére, Lajos maradt, ez a szomszéd utcában volt, Iklódi- köznek hívtuk, Imre bátyja is csak egy utcával lakott odébb, a két véglet pedig a Málésor volt, ahol Gábor bátyja lakott és Kalmár Jóska unokatestvérem, a másik pedig a Felsővég, Sándor keresztapámék, ahol Kalmár Juliska az unokatestvér. Itt még a Reszeg rokonság leszármazottaihoz, az Sz.Nagy-Zákány családokhoz is gyakran eljártunk. Apánknak már csak két testvérét ismerhettem: az egyik, Julcsa néni, a közvetlen szomszédunkban lakott, József bátyja is közel, a Sárostóval szemben, de unokatestvéreink (Zsuzsika, Jóska, Berti) sem voltak távol, tán csak Sándor a Szováti útfélen és Gyula, meg a fiatalabbik Jóska az Ürgésben. (Kerültek Budapestre is, közülük Imrére emlékszem.)
Szóval nem voltak ezek nagy távolságok, de keserves volt leróni annak, aki a hazaindulás előtt is szundikált már és azt szerette volna az úton is folytatni. Rá volt bízva arra, aki még jobban bírta, hogy vezesse, de az néha éppen akkor engedte el, amikor kanyar következett és jót szórakozott azon, ha szegény szinte alvajáróként ment tovább, egyenesen.
Legtöbbször kishúgunk volt az áldozat, de kik voltak az elkövetők?
Ám mégis csak játékaink színtere volt az utca, amik néha olyanok voltak, hogy máshol nem is játszhattuk.

Például a pénzezés, vagy rosszpénzezés. A „múltrendszerből” megmaradt alumíniumpengők, réz és vas aprópénzek, pl. lyukas húszas, meg az „új rendszerbeli” lyukas 2 filléres, az 5-10-20-50 filléresek kellettek hozzá. Egy nagyobb, néha egész értékes, általunk „ezüst”-nek mondott pénzérme volt az ütő, amit helyettesíthettünk nehéz kapusarok alátéttel is. Ezt egy beton villanyoszlop, vagy kerítésoszlop oldalának ütve úgy kellett irányítani, hogy a játszótársunkéhoz minél közelebb essen le. Lemértük a távolságot és ha az egy arasz (hüvelyk és középső új) vagy bükk (hüvelyk és mutató új) volt, megegyezés szerint kellett fizetni az aprókkal, esetleg nagyobbakkal is. Ez a megegyezés meg a szabályok (pl. az ütők sorrendje, az érmék értéke) olyan általánosak voltak, hogy más utcabeliek is beszállhattak. Ilyenkor először egy-két mondatban elismételtük a legfontosabbakat, de „félszavakból is megértettük egymást” és kezdődhetett a játék. Olyan szakszavaink voltak például, hogy becsalás, meg csúsztatás. Egyeseknek egész komoly régipénz gyűjteményük lett, mutogattuk az iskolában, ám a kedvenceinket, vagy az értékesebbnek gondoltat csak ritkán dobtuk be a játékba. Óvatosnak kellett lenni persze, mert volt, aki nem csak játékkal tett szert komoly készletre…
A másik játéknak nem is tudom, mi volt a neve, tán valami keresős, mert hogy az volt a lényege. Ketten is játszhattuk, meg két többfős csapat. Valami jellegzetes anyag kellett hozzá, mint pl. kipukkant gumilabda, vagy színes papír, amiből vagy 10 egyforma darabot vágtunk. Az első személy, vagy csapat elindult ezeket elrejteni, a keresők pedig „becsületesen” vártak egy negyedórát otthon, aztán indultak ők is. Az elsők krétával, vagy piros cserépdarabbal nyilakat rajzoltak a járdára, hogy merre mennek, elágazásnál is jelölve, hogy merre fordultak. Egészen messze, több utcára is eltávolodtunk otthonról, amitől izgalmas volt, mert nem tudhattuk, hogy hol kötünk ki végül. Az elrejtés helyére egy nyíl mutatott, előtte négyzetben egy szám, hogy onnan hány lépésre található. Ha magasan volt, arra még egy, de már megtört nyíl mutatott, előtte ott is egy szám, ami a magasságra utalt. A tárgyak meg voltak számozva és azokat kellett bemutatni visszaérkezéskor a kereső csapatnak.
Néha fel kellett mászni ismeretlenek kerítésére, kapufedeléhez, amit ha észrevettek, bizony futni kellett, mert a felnőttek nem tudják megkülönböztetni, hogy mikor játszunk keresőset és mikor rejtünk a kapujuk fölé egy marék falevelet, vagy lehullott akácvirágot, ami kinyitáskor a nyakukba zúdul…
De a legfőbb utcai játék a foci volt. Akár egyedül is el lehetett kezdeni, mert a labdapattogtatást hallva nem lehetett már tanulni tovább és mást csinálni sem, úgyhogy biztosan ott voltak előbb-utóbb a többiek is. „Kiskútköz” nevű csapatunknak háromfős magja volt: én, Farkas Öcsi, meg Dűrgő Sanyi. Gyakran beszálltak hozzánk a Marcin fiúk, Fülöp Öcsi, Arany Imi, Szabó Sanyi meg mások az Iklódi-közből, meg a Gyepszélről. Ha sokan voltunk, két csapatot csináltunk, úgy mérkőztünk, de a klasszikus felállás az volt, hogy mi hárman, a törzscsapat álltunk ki mások ellen. Egy-egy nagy sikert sokáig emlegettünk.
Máshol is voltak utcai csapatok, akikkel rendszeresen megmérkőztünk. Nem mindig lett ennek kakaskodás a vége, de azért „idegenbe” nem vittük az értékesebb labdáinkat.
A legjobb csapata az Ürgésnek volt, innen többen a falu felnőtt csapatába is bekerültek később, mint Kabai Pista, meg a fájdalmasan leghíresebb „Kína”, vagyis Nagy Pista, de erős volt az Újsor és a Kandia (Gyulaiék) is. „Félelmetes” híre volt a konyári útiaknak, s tán ezért velük sohasem játszottunk. (Ott kezdte Hadházi Imre, aki igazi legendává vált.)

Az utcánk, ahogy akkor a legtöbb, földes volt és egy-egy eső után, vagy a tavaszi olvadáskor ha fellazult, a traktorok, szekerek mély nyomot vágtak benne. Mi focizás előtt elegyengettük, de főleg a játékkal, szépen elsimítottuk. A felnőttek is, az akkori szokás szerint, a közepéig elgereblyézték az utcát, bizony meg is szólták, aki nem tette. Emiatt aztán kapósok lettünk, egyesek szinte csábítottak bennünket, hogy előttük jelöljük ki a pályát, így például Békési Károly bácsi. Csakhogy a vele szemben lakó öreg Széles annyira el akart üldözni minket, hogy ha véletlen berúgtuk hozzá a labdát, azt kettéhasítva dobta vissza. Máig nem tudom, hogy ők egymással ezt hogyan rendezték el, de a legtöbbször előttük (közöttük?) folyt a küzdelem. Néha előfordult kisebb-nagyobb baleset – virágok, gyümölcsfák bánták, de a legemlékezetesebb egy másik pályán történt velem, pontosabban általam. Eltaláltam ugyanis egy nagy ablakot, csörömpölve hullt ki az üvege. Lajos bátyám nemigen focizott velünk, (nem érdekelte a részvétel, csak a szurkolás) ám az intézkedésben első volt. Itt ez azt jelentette, hogy megegyezett a háziasszonnyal két kiló szalonna „leszállításában” és cserébe az nem szól szüleinknek, csendben hívja az üvegest. Tartotta a szavát, mi is magunkban tartottuk sokáig és csak hónapok múlva kíméltük meg szüleinket a további töprengéstől, mert hát „mégis csak érthetetlen, hogyan fogyhatott el ilyen gyorsan a padlásunkról az a szalonna…”

Mi tagadás, rosszalkodtunk is néha. Nyári esténként jött hazafelé a tehéncsorda a Nyomás, a Konyári út felől. A csordás a Barta boltnál a Kossuth utca felé fordult a zömmel, bojtárja már korábban letért a Felsővég felé, így az utcánkba hazatérő jószágok önállóan tették meg az utolsó métereket. Nem is volt ezzel semmi gond, igen tanulékonyak voltak, akárcsak a másik irányból, a Gyepszél felől hajtott malacok. Nagyon izgalmas volt a kapun belülről nézni a hatalmas teheneket, majd felbátorodva már az ajtón kilépve, sőt kiállva az utcai fák törzse mögé, végül át-átszaladni közöttük a túlsó oldalra.

Hogyan lehetne ezt még fokozni?

Hát úgy, hogy a lemaradók előtt egy hosszú, lehetőleg élénk színű krepp-papírcsíkot húztunk át keresztbe az utcán, két végén fogva feltartva, mint egy sorompót. A békés jószágok lecövekeltek előtte, bámulták mozdulatlanul, sem nekimenni, sem kikerülni nem próbálták. Úgyhogy rajtunk állt, meddig tart a pihentetés, de leginkább az vetett véget az állóképnek, ha felnőttek tűntek fel s mi úgy láttuk jobbnak, ha futással folytatjuk. A tehenes gazdák, Veress Mihály és Cseh Sándor, az utca hátsó felében laktak, akik nemigen látták, hogy mi történik elöl. Mi hónapos tejesek voltunk náluk, később Marcinéknál és Széleséknél is, ami azt jelentette, hogy minden este hoztunk tőlük egy litert a friss fejésből. Bizonyára havonta volt a megállapodás és a fizetés is, innen az elnevezés. A tehenek elvonulása után anyám kezembe nyomta a szép, kis fedeles, zománcos tejeskannát és indulhattam, mert ez az én feladatom volt. Szerettem nézni a gazdák szorgoskodását a jószág hazaérkezésekor, az etetést, a fejést, a tej szűrését, kimérését és persze a csodát: még langyosan megkóstolni. Néha szinte egyszerre értem oda a hazatérő álatokkal, s ilyenkor a gazdák nekem panaszkodtak:

– Ej Gábor! Ez a jószág már megint elcsatangolt valahol, nem láttad hol járt?
– Biztosan megállt a Zugnál legelni, ott jó a fű…

Mert akkor még inkább akartunk bölcsnek látszani, mint őszintének. A másik rosszalkodásunkat (nem mintha csak kettő lett volna) manapság a tengerentúlról származtatják, de mi arra nem is gondoltunk, helybéli szokásnak tudtuk. Egy nagy disznótök kellett hozzá -sütőtök pazarlás lett volna- aminek kiszedtük a belsejét, lyukakat vágtunk ki rajta szemnek-orrnak-szájnak, deszkára, vagy tetőcserépre tettük, amin gyertya égett. Hát mit mondjak? Nehezen vonhatta ki magát a hatása alól bárki, pláne sötétben.
Nem is tudom, hogy a Barta bolt előtti térséget, amibe öt utca torkollott be és ott volt az ártézi (később kerekes) kút is, miért nem nevezték térnek? Mi mindenesetre ezt a sok utcasarkot használtuk ki oly módon, hogy ezt a világítós fejet oda tettük le, ahol a közeledő nem láthatta, csak beforduláskor nézett vele szembe. Biztos rejtekhelyről figyeltük, ahogy felsikoltanak, visszaszaladnak, kiegyenesítik a kanyart, ahogy kerékpárral az árokba hajtanak, beragadnak a pocsolyába, majd persze káromkodnak és szidják azokat a kutya kölyköket, akik ilyennel szórakoznak.
Ritkán tudtuk megmenteni művünket, mert gyakran akadt egy dühös felnőtt, aki szétrugdosta, ezért hát egy mozgó alkalmazást is kitaláltunk. Mentünk a sötét utcán és ha valamelyik udvarban mozgolódást láttunk, oda a kapu tetején át „benéztünk”. Ugyanazokat a hangokat váltotta ki ez is, megtoldva ajtócsapkodással, mert volt aki bemenekült a házba. De a fejet itt is elveszítettük néha, hiszen lehetetlen volt vele futni, s olykor választani kellett: eldobni, vagy utolérnek…

Lecsendesedett kissé utcai életünk, amikor elmúlt a nyár, ősszel iskolába is kellett menni, de aztán jött a tél s a hófödte utcákon kezdődhetett a szánkózás. Ez a régi derecskei teleken nem csak gyermeki szórakozás volt, hanem felnőttek tevékenysége is, hol munkavégzésként, hol szintén szórakozásként. Minden lovas ember portáján, még a téesztelepeken is, a szekér mellett ott állt a nagy, nehéztalpú szánkó, melyre ugyanúgy felrakták télen a vezetőülést, hátul a saroglyát és szénát- szalmát, takarmányt szállítottak vele. Míg szekerezésnél ritkán, itt mindig volt csengő a lovak nyakában, ami nemcsak feltűnővé, de ünnepélyessé is tette a megjelenését. Szinte adódott, hogy így menjenek mulatságokba, lakodalmakba – vagy csak úgy végigvágtatni az utcán. Nekünk gyerekeknek is megvoltak a szánkóink, faragott talppal a saját készítésű, tehetősebbeknek boltban vásárolt, sőt fémvázas is került némelyeknek. De mindegyikkel volt egy nagy gond, hogy húzni kellett. Mifelénk nincsenek dombok a lesikláshoz, hát egymást húzogattuk, állandóan vitázva, hogy „én gyorsabban húztalak téged”. Legnagyobb haszonélvezője ennek Irmus húgom lett, aki leggyakoribb utasává vált szánkónknak, hiszen tőle viszonosságot nem vártunk, csak azt hogy elviselje, ha néha (szerinte biztos túl gyakran) megpördítettük a szánkót és ő máris repült-gurult a jeges hóban. De itt is kerestük az újat, törekedtünk a változatosságra (vagy kényelemre?) úgyhogy egyszer csak egyesítettük a kétféle szánkózási módot: a mienket és a felnőttekét. Mi találtuk ki, vagy láttuk másoktól is, nem tudom, de rászoktunk arra, hogy szánkónkat ráakasztjuk egy lóvontatásura és úgy huzatjuk magunkat. Mindössze hosszabb kötelet kellett a mienkre szereznünk, majd utána futva a lovasnak azt átfűzni valamilyen lécszerű szerkezeten, erősen fogva ráülni a szánkónkra és már mehettünk is. Ha a gazda meglátott bennünket, leggyakrabban eltűrte, sőt volt, aki gyorsította is a lovak futását a kedvünkért, de előfordult, hogy észre sem vették. A végén csak elengedtük a kötelet, az átfutott a befűzésen, lepottyant a hóba és megálltunk. No egyszer mégsem…

A Farkas Öcsi szánkója volt ez, mindnyájunké közül a leghosszabb, amin én a legidősebb beakasztva a kötelet, ültem elöl, utánam Öcsi és hátra még a legkisebb, Dűrgő Sanyi is felkapaszkodott. Fiatal, de már felnőttnek tekinthető férfi ült a lovak mögött. „Ember”, ahogy mondtuk s ahogy tőlem is kérdezik alig egy évtized múlva a gyerekek:

– A tanító bácsi már ember?

Szóval az ember észrevett bennünket és gyorsabb ügetésre fogta a lovakat. Rendben van, így szeretjük. Aztán egyre gyorsabban és gyorsabban haladtunk, a lovak már valósággal vágtattak. Először Sanyi esett le hátulról. Kezdtünk félni. Öcsi kiáltotta is, hogy akasszam le. Elengedtem a kezemből a kötél végét, az visszafutott a szánkóhoz, de nem esett le. Beakadt! Kissé távolabb kerültünk ezzel a meghosszabbodott kötéllel, de a lovak ugyanúgy rohantak velünk tovább. Öcsi feleszmélt:

– Elviszi a szánkómat!

De többet nem mondhatott, éreztem, hogy lazul a kapaszkodása, hátranéztem s láttam, hogy leesve szinte pörög a hóban, majdnem megelőzve a kis szánkót, majd elterül széttárt kézzel-lábbal, mintha csak játszana. Egyedül maradtam. Az ember a bakon látta, hogy fogyatkozunk és lassított. Leszálltam, előrefutottam és próbáltam kiakasztani a kötelet. Ekkor a lovak közé csapott és én éppen csak el tudtam kapni a kis szánkót. Húzott tovább. Már kiértünk az utcánkból, a pálinkafőzőnél balra fordultunk a Gyepszélre. Féltem, hogy az Ürgés, vagy a Szováti út felé megyünk s onnan a határba, esetleg a tsz-központba, de befordultunk balra, a Dinnyés-közbe. Jól van, végül is hazafelé tartunk. Újra előremerészkedtem, de újra vágtába fogtak, vissza kellett kapaszkodnom, ami sikerült, bár a kis szánkó többször az oldalára fordult. Lassított újra, én próbálkoztam, de ismét vágta, visszakapaszkodás. Néha láttam az ember arcát, mintha elégedetten mosolygott volna…
Aztán jobbra fordultunk. Húha, távolodunk! Átmentünk a kövesúton, a Málésor felé, de hol jobbra, hol balra folyton lefordultunk. Már ismeretlen utcákban jártunk és mintha csendesebben haladtunk volna, amit a csengők csilingeléséből szűrtem le. Nem úgy érzékeltem már, fáradt voltam, ritkábban próbálkoztam előrefutni, mindig ugyanúgy jártam, hát csak kapaszkodtam görcsösen.
Aztán kegyelmet kaptam a kötéltől, ugyanis elszakadt. Átfagyva nem éreztem sem a megszabadulás örömét, sem diadalt a szánkó megmentéséért. Indultam haza.

– Hát akkor visszahoztad… – nyugtázta Öcsi, de azért körbenézte, hogy épségben van-e a szánkó. Észrevette:
– És a kötél?
– Az leszakadt, ottmaradt.
– Kár… – és nem beszéltünk többet a dologról.

Azzal az emberrel évtizedek multán, hivatali munkám hozott össze újra. Sok idő eltelt, nyugdíjba készült – én tettem a dolgomat, s izgalommal vártam, hogy megismer-e. Nem úgy tűnt. Mikor végeztünk, mégiscsak elmondtam neki a „történetünket” és szinte mentegetőzve mondtam valami olyasmit, hogy tudom én, nem gonoszságból száguldott ott velem, hiszen csak virtuskodás volt az mindkettőnk részéről, a féktelen fiatalság bolondozása… Szenvedtem, de nem nyílt meg. Tán mégsem ő az? Már elköszöntünk, amikor váratlanul visszafordult:

– Persze – mondta s ismételgette azokat a szavakat, amiket talán sohasem használt – virtuskodás, fiatalság, bolondság, mint azoké a kölyköké, akik világító szemű disznótökkel hozták rá a frász az emberre, a sötét utcasarkon…

És ugyanúgy, mint ahogy akkor láttam, ott, hátrafordulva a bakon, elégedetten elmosolyodott.