Alászállott

Gyakran ülök a lugasban óriási fenyőfánkat nézegetve, mely akkora, hogy csak a Kárpátok hegyeiben láttam hasonlót. Szinte tisztelettel viseltetem iránta, hiszen irdatlan tömegű életet cipel, nemcsak a sajátját, hanem a törzsére és nagyobb ágaira ráfutó borostyánt is, valamint a rejtekeiben fészket rakó madarakét. Mert lakik rajta több pár szürke gerle, de rejtőzködő vadgalamb is, aztán verebek, apró csicsörke, cinegefélék, meg zöldike, fekete és énekes rigó. Jó ránézni, árnyékában megpihenni, mert tán nem csak képzelem, életerőt sugároz, meg szinte derűt és jókedvet, hát persze, hogy remélem, jut belőle énnékem is.

De most üres, gondolattalan szomorúsággal nézem, mert tekintetem minduntalan az alatta lévő kis dombon pihen meg, ahová pár napja elhantoltuk a kutyánkat. Kutya volt, csak kutya – hallom az okoskodást, s hogy nem szabad emberi érzésekkel viseltetnünk iránta, de hát nemrég még úgy ült itt mellettem, mint aki tisztában volt érzéseimmel, gondolataimmal, és olykor fölnézve rám még sóhajtott is, hogy bizony, bizony, érzi ő is, s tán még többet is, mert térdemre téve mancsait, hosszan s bátorítólag nézett a szemembe, amikor egyszer megijesztett az élet. (Vagyis hát éppen, hogy nem az élet…)

Szép kutya volt, meg nemes, hatalmas és jóságos. Csupa jótulajdonsága jön most elő, mint egy gyászbeszédben, de bennem szinte haragot is gerjesztve. Ugyanis megoldhatatlan feladat elé állított engem a távozásával egy kétéves lélek előtt, akinek kedvesebb játszótársa volt tán nálamnál is, ki most hasztalan kérdi: „Papa! Bogica hol van?” – mert nincs válasz, hiszen a messze, az elment számára sem elég, hát jön újra és újra, már percenként a kérdés, fönntartva bennem a keserű tehetetlenséget, a „kései sirató” haragot.

Ám ahogy ott ülök, egyszer csak megmozdul valami a kis halom oldalán. Több mint fél évszázada, ama derecskei ház körül, s a falu határában kalandozva csiszolódott bennem annak a felismerési képessége, hogy ez nem egy fűcsomó, vagy falevél, amit meglebbentett a szellő, hanem ez bizony egy élő állat. S a felismeréssel már mozdulnak is lábaim, kezeim, hogy elkaphassam, de nem kell sietnem, békésen tűri, hogy kézbe vegyem. Hiszen ez egy galambfióka, annak a titokzatos vadgalambpárnak a fiókája! Testét még sárga pihék borítják, mely alatt most készülnek előtörni kék tollai. Szinte érdeklődve forgatja felém apró fejét, melyen aránytalanul nagy csőre és szemei vannak.
Úgy tűnik, nincs sérülése, amin igencsak elcsodálkozom, hiszen kéményünk tetejétől is föntebb látom a szülőket a fészekbe beosonni. Vajon hogyan jutott le abból a magasságból?
De most már felébredt az a fél évszázada szunnyadó lelkület, hát el is ragad magával:

-Etetni fogom! Fölnevelem s kiröptetem!

És ahogy tízévesen, teljes hittel abban, hogy helyes dolgot cselekszem, készítem neki a kalitkát, az élelmet és az innivalót. Könnyű dolgom van, mert előjönnek a régi mozdulatok és hát persze, hogy sikerül szájába juttatni a búzaszemeket, majd hamarosan megtanulja már elvenni is a kezemből. „Kis telhetetlen!” – nézek már rá néha-néha, s ugyanígy van az etetés látványával kis kétévesem is, akitől türelmetlenül jön egyre a biztatás: „Még, Papa! Még!”
Így tápláljuk napról napra a reményt, hogy eljön majd a boldog kiröppenés, a kék égbe föl, vagy a fájára vissza, s tán még vállunkra is alászáll megpihenni, ezért hiába hajtogatják a „bölcsek”, hogy jobb lett volna sorsára hagyni, s nem volt véletlen, hogy kiesett a fészkéből.
Mert én konokul, szinte csak magamnak, egyre azt mormolom:

–  Nem, nem esett ki! Alászállott…

Debrecen-Józsa, 2017. május.