A határ

A HATÁR volt életünk másik nagy színtere, amihez ugyanúgy éretté kellett válnunk, mint az utcához, csakhogy itt nem mások mondták ezt ki, hanem mi magunk: érzünk-e bátorságot kilométerekre, fél napokra is eltávolodni az otthontól, egyedül lenni szomszédos falvak határában, titokzatos vizek, erdők-mezők rejtekén. No hát igen korán éreztük. Tíz-tizenkét éves korunkban már minden zugát ismertük a szováti határnak, sőt attól Újfalu felé a Kiserdő és a Kálló, másik irányban a Nagy-lapos és a régi debreceni út környékének, de elkalandoztunk Konyár felé is.
A pecázás volt az egyik ürügy, amiért felkerestük e határ vizeit. A hozzá való eszközök elkészítésében valóságos kis mesterekké váltunk. A horgot gombostűből, vagy vékony szegből, gyertyaláng fölött hajlítottuk meg. Az úszót erős libatoll szárából faragtuk ki, a végéhez „bányadróttal” kötöttük a zsinórt, olyan ügyesen, hogy állítani és rögzíteni is lehetett az eresztéket, vagyis, hogy a horgok milyen mélyen lógjanak a víz színe alá. Ma is állítom, hogy ez az úszó jobb volt, mint a boltban vásárolt, tiri-tarkák. Nehezéknek, súlynak megtette egy kisebb csavaranya. A bot kiválasztása is nagy szakértelmet kívánt: hosszú, vékony, görcsmentes, száradás után sem könnyen törő faféleség kellett hozzá. Azt, hogy hol találunk ilyeneket, valóságos szakmai titokként őriztük. Kezdetben csak a zsinórt vettük boltban, aztán a horgokat is, majd jöttek az orsós, műanyag botok – szóval elkényelmesedik az ember…

Az első és felnőtt korig a leglátogatottabb pecázó hely a Kocsis-lapos volt. A Petőfi tsz központja felől, vagy az Ürgés és a Csuklya közötti úton tíz perc alatt elértük. Egy kis, átugorható méretű öntözőcsatorna folyt mellette, aminek a partja egy ponton át volt vágva, így vize összefolyt a laposban lévő, kis tószerű vízállással. Bizonyára szerethették ezt a keveredést a halak, mert igen sikeresek voltunk itt évekig. Ugyanebben az irányban, csak kissé kijjebb volt a Szúnyogos, egy hasonló lapos vízállás, a „Külső központ” mellett, ami a tsz másik telepe volt, akkor még épületekkel. Itt egy nagyobb csatorna folyt, ahol nem csak halásztunk, hanem az első úszásleckéket is itt vettük. Nemrég építették ezeket a csatornákat, partjuk még egyenletes, sima volt, szabályos lejtéssel befelé, ám közepén már ellepett bennünket a víz, de mivel nem volt széles, átsuhantunk felette. Szóval egy lendület a parton, két-három csapás kézzel-lábbal, és már a másik oldalon voltunk. Onnan irány vissza, majd újra oda s vissza.
Ilyen egyszerű volt akkor az úszástanulás. Az öntözőcsatorna átfolyt a Derecske-Hajdúszoboszló „országút” alatt, ahol volt egy elzáró zsilip is. Itt különleges halfogási lehetőségek adódtak. Először is a zsilip előtt felduzzadt vízben a halak is összetorlódtak, így jó eséllyel dobtuk be ide a horgokat. Aztán ha a zsilipkapu le volt engedve, a bő vízhozam miatt midig volt a tetején némi átfolyás és itt a halak megpróbáltak a vízzel átjutni, sőt átugrani. Kézzel, vagy kis lepkehálószerű eszközökkel lehetett őket elkapni, de ez igazi türelemjáték volt, nem nekem való. Én inkább a híd alatti átfolyóba szerettem beúsztatni a pecámat, mert ott, a védett helyen szerettek megbújni a halak. Igazi vakpecázás volt ez, mert az úszót nemigen lehetett látni, csak a boton lehetett érezni a zsákmány ficánkolását, de akkor aztán lehetett is húzni kifelé. Egyszer egy vödörnyi egyforma kis törpeharcsát fogtam így, ami egyfajta csoda volt, mert ezzel a fajtával ilyen csapatosan itt nemigen találkoztunk addig, de azután sem. Szinte megszánva néztem őket: vajon honnan s hogyan kerültek ide? A gondoskodási hajlam is feléledt bennem, s otthon egy hordóból akartam nekik akváriumot csinálni, de beláttam, hogy túl nagy feladat.
Aztán mi is lett a vége? Hát igen… de finom volt…

Aztán a csatorna folyt tovább, a Kiserdőig, ami körül mindig nagy vízállások voltak és ezek az egyesült vizek paradicsomi élőhelyet kínáltak a halaknak és horgászó helyet nekünk. Erre kanyarodott a Nagyszőlőskert mögül a Kálló is, amin egy nagy fahíd volt, de akkora ölfákból, hogy a traktort is elbírta, majd továbbfolyt Tépe felé, ahol a vidéket Szalányosnak hívtuk és odébb, a 47-es út alatt átfolyó Konyári-Kálló becsatlakozásánál ismét egy nagyszerű horgászpont volt, de ezt mások is tudták és ritkán találtuk szabadon. Ezeket a helyeket nem szűnő szenvedéllyel, de inkább nagyobb korunkban látogattuk, s akkorra már talán elveszítettük a csodára való érzékenységünket is. Így ott már nem történhetett meg velünk olyasmi, mint évekkel korábban a Kocsis-laposnál, hogy aranyhalat fogtam. Voltunk vagy hárman és mindenki esküdözött: ez bizony aranyhal! Sok kis keszeg, kárász, meg naphal után tényleg úgy tűnt, ez valami különlegesség, olyan a színe, a formája, de még a „viselkedése” is.
Vissza kell dobni, aztán jöhet a három kívánság!

Úgyhogy komoly arccal, szinte szertartásosan visszaengedtük. Sejtettük, hogy még valamit kellett volna vele csinálni előbb, de túlságosan szemérmesek voltunk, senki sem mondta ki. Aztán persze, hogy kimondtuk már és jókat röhögtünk azon, hogy ki mit kívánt volna. És még évek múlva is, ha láttuk hogy valamelyikünk apró halat fog ki és azt nagy kegyesen visszadobja, mindig rákérdeztünk:

– Csók volt? Anélkül nem érvényes…

Lényegében ugyanezeken a helyszíneken zajlott másik határbeli ténykedésünk is. Ez Sete komámhoz kötődött és rajtam kívül más nemigen vett részt benne, szóval ez az én kiváltságom volt. Anyai nagyszülei a szembeszomszédaink voltak, bejáratos voltam hozzájuk is (udvaruk egyik felén most húgomék háza áll) de az igazi izgalmakat a komámék udvarán találtuk meg.
Ma úgy mondanánk: inger gazdag környezet volt. Volt lovuk, tehenük, birkájuk, malacaik, libák, tyúkok, nyúl, házigalamb, és persze kutyák-macskák, meg mindennek a szaporulata, vagyis kölykei. Különleges épületeik is voltak, abban eszközök szürethez, szekerezéshez, takarmánytárolók-darálók, és egy hatalmas szénásszín, nekünk hancúrozásra. Mindig történt ott valami: kertgazdák gyűlése, „dűlőeladás” birkasütéssel (apám révén hivatalosak is voltunk) de még asztaltáncoltatást is ott láttam először s vettem is részt benne, amit az apja vezényelt. Aztán ott volt szemben a Hagymáskert, az elején az ő parcelláik, ahol mindenféle finom gyümölcsből lakmározhattunk. Minden alkalmat, „áthívást” kihasználtam, hogy oda mehessek, bár néha már az érkezésem után szaladtam volna vissza, hazafelé. Velük élt ugyanis a másik nagyapja, aki az utcára már nemigen járt ki, pedig igen mozgékonynak látszott és főleg borzasztóan szigorú volt. Mintha már várt volna, szinte nyugtázta, hogy jókor jöttem, s aztán … hozzátok csak ide … pakoljátok el … szedjétek össze … vigyétek át … stb. stb. csak úgy záporoztak felénk az utasítások.

– Úristen, mikor fogunk itt játszani? – néztem kétségbeesetten Setére, aki ugyanúgy le volt törve, nemigen tudott mivel biztatni. Talán neki állandóan ebben volt része és általam remélte a mentesülést, hiszen én mégis csak „vendég” vagyok. Bizonyára azért eljött a játék ideje is, máskülönben meg érdekesek voltak néha a ránk bízott munkák, mint önmagában az állatok etetése is, közte mindennek a csúcsa, a tehenek legeltetése. Otthon még segített az öreg befogni őket a szekérbe, de egyedül hajtottunk ki a mezőre, ahol kifogtuk őket. Ha a Kocsis, Dudás, vagy Dávid laposra mentünk, a járomszöget a földbe vertük, ahhoz lettek kipányvázva. Itt aztán elvoltak órákig, mi meg barangolhattunk a környéken, néha még pecáztunk is.

Egyszer-egyszer a szőlőskertbe kellett mennünk, hogy egyúttal hazahozzunk tengeri szárat, lucernát, disznótököt, de előtte itt is legeltetni kellett, mégpedig a dűlőúton. No az alig szekérnyi széles, azon kikötni nem lehet, mert hamar feléli amit elér, úgyhogy kézen kell vezetni, ez volt az utasítás. Azt a hatalmas tehenet rövid kötőféken fogni, „testközelben” lépegetni vele előre, amilyen tempóban legelni méltóztatik! Sete ebből nem csinált ügyet, de hát két tehén volt, mi is ketten voltunk, az egyik nekem jutott. Mintha egy városból idecsöppent gyerek volnék, a szívem a torkomban dobogott, levegőt is alig mertem venni, hagytam arra menni, amerre akart, csakhogy magamra ne haragítsam. Hát ment is, befelé a vetésre. Sete meglátta:

– Rántsd már vissza!

Isten őrizz, még zokon veszi! Úgyhogy éppen csak mozdítottam egy aprót a kötelén, mint amikor a tűbe fűzött cérnát meghúzzuk egy kicsit. És csoda történt! Visszafordult, újra a dűlőn legelt tovább, de még csak rám se nézett közben. Hát ennyi? Megnyugodtam, felbátorodtam és kezdtem próbára tenni a hatalmamat: erősen megfogtam a kötelet, hogy megálljon, átvezettem a másik oldalra és mindennek a tetején visszafordítottam. Hallgatott rám, szó szerint, mert később már szavakkal is próbáltam irányítani. No ez nehezebb volt, mert bár a szekérben az egyik oldalra fordulást a „csellő!”, a másikat az „ide te!” vezényszóra elvégezték, közben a gyeplőt nem is volt muszáj arra húzni, de itt, szekér nélkül, mondhatni a nulláról kellett kezdeni a tanulást.
Aztán a legeltetés vége a befogás volt a szekérbe, ami igen komoly fizikai erőt és hozzáértést igényelt. A két tehenet a rúd két oldalára kellett állítani, aminek a végén fenn volt a járom. Ezt a súlyos szerkezetet fel kellett emelni a nyakuk magasságába és megpróbálni rábeszélni őket, hogy fejüket behajtsák a helyükre. Ha ez megtörtént, a járom külső végébe gyorsan be kellett dugni a járomszöget, amivel már úgymond „be volt fogva” a tehén. De ennek mindkét oldalon sikerülnie kellett, mégpedig közel egyszerre, mert különben a jószágok ellépkedtek, kifordultak és kezdhettük elölről. Minél többször próbálkoztunk, annál inkább fogyott a türelem (a teheneké) és az erő (a mienk) de becsületükre legyen mondva, általában hallgattak ránk és legtöbbször elsőre boldogultunk.
Hiába volt már a sokadik alkalom, számomra nem szűnő csoda maradt, hogy ezek a nálunknál többszörösen nagyobb termetű álatok, ahelyett hogy könnyedén elragadtak, eltiportak volna, elfogadtak bennünket, önszántukból, békésen tették azt, amire irányítottuk őket.
Hazafelé általában csendesen baktattunk, az álatok jóllakottan, mi fáradtan. Hogy akkor az egyszer mi történt? – sohasem értettük meg. Hallottunk mi olyanokról, hogy darázs, pőcsik, vagy bögöly repül a fülükbe, vagy olyan hangokat hallanak, olyan szagokat éreznek, amilyeneket mi nem és bevadulnak. No de nem csak a lovak, a tehenek is?

Igen, megindultak, minden előzmény nélkül, a sikeres befogás után, mikor már mi is fenn ültünk a szekéren. Biztos csak párat szökellnek, aztán megállnak – gondoltuk. De nem! Futnak, mint az őrültek…
Meg kéne ragadni a gyeplőt, ami a szarvuk tövére van kötve, azzal fel, vagy oldalra húzni a fejüket, amitől megállnának. Ám az beesett közéjük, még a rúdról is lecsúszott, úgy húzzák a földön. A szekér pattog a gidres-gödrös úton, félünk, hogy felborul, csak kapaszkodunk az ülés két szélén a lőcs kiálló végében. Sete üvölti, hogy megpróbálja felvenni a gyeplőt. Lekucorodik az első saroglyába és átlép a rúd végére. Ha előrébb megy, nem tud mibe kapaszkodni, leesik. Mászok én is a saroglyába, onnan tartom a kezemmel, de még így sem éri el. Többször próbálkozik, még helyet is cserélünk, kiabálunk, hiába.
Ha lenézek a földre, összefolynak a rögök, fűcsomók és még félelmetesebbnek tűnik a rohanás. Olyan, mint amikor a vonat egyik kocsijából megyünk át a másikba a szinte nyitott peronon és lenézünk a sínekre. Mindig Setében bízok, ha valamit meg kell oldani, de most kétségbeesést látok az arcán. Vajon mi látható akkor az enyémen? Már nem kiabálunk, mozdulataink is csendesebbek.

Így kezdi feladni az ember?

Nem kellett. Ugyanolyan látszólagos ok nélkül, ahogy őrült módjára elindultak, a tehenek megálltak. Fújtatva vették a levegőt, habzott a szájuk, de mozdulatlanok voltak, ránk se néztek, amikor leugrálva a szekérről, óvatosan megközelítettük és felvettük közülük a gyeplőt. Kicsit vártunk, majd először oldalt lépkedve, a földről próbáltuk elindítani és megállítani őket. Hallgattak a szóra, hát felültünk, elindultunk és máris olyan távolinak tűnt, ami percekkel azelőtt történt.

– Kicsit csapzottak ezek a jószágok, tán beindultak? – kérdezte otthon az öreg.
– Igen, beindultak… – mondta Sete, szinte érzelemmentesen.
– Olyankor erősen kell fogni a gyeplőt…
– Aha, tudjuk…

És nem beszéltek róla többet sem ők, sem mi magunk között. Sokféle helyzetbe keveredtünk az évek során, de bizonyára egészséges veszélyérzet működött bennünk, időben tértünk ki mindig a tragédia útjából. Ám mintha itt már nem rajtunk múlott volna…
Ha olyat hallottunk, hogy „kerekek közé esett” vagy „megtiporták a jószágok”, csak összenéztünk, szavak nélkül nyugtáztuk, hogy az bizony komoly dolog lehetett. Az idő multával aztán már felemlegettük néha, no nem az átéltekről beszéltünk akkor sem, csak ha érzékeltetni akartunk bármilyen éles helyzetet, ennyit mondtunk csupán:

– Mint amikor beindultak…

Ha ilyenkor mások is voltak körülöttünk, értetlenkedtek: ki indult be, hová, mikor? – de mi ketten csak összenéztünk, nem részleteztük, így hát csak legyintettek ránk bosszúsan:

– Na, ezeknek is van valami nagy-nagy titkuk!