Annamari III.

A fiatalok a városi házba költöztek a lagzi után. Most már ritkán váltottunk levelet, és még ritkábban találkoztunk. Fél év múlva a barátom büszkén dicsekedett, hogy apa lesz. Ezután csak akkor írt, amikor megszületett a fiúcska, aki a Gábor nevet kapta a nagyapja legnagyobb örömére. Sima szülés volt -, írta Ernő. Nem volt semmi komplikáció, egészségesek mindketten. Később pedig arról számolt be, hogy a nagyszülők és a húga is állandóan ott vannak, segítenek, ajnározzák a gyereket. Marika néni meg szinte mindig ott van. Erre számítottam – írta arra célozva, hogy milyen aggályok merültek fel nem is olyan régen a szülei felől, és persze én is érthettem belőle.  Telt-múlt az idő. Ahogy szokott, egyszer vánszorgott, másszor rohant. Gáborka óvodás lett, nagyon ügyes és okos fiúcska volt. Az apja azt is megírta, hogy a jelbeszédet is tanulja és meglepően gyorsan halad vele. Nem gondoltam akkor, hogy ez az utolsó levél amit a barátom írt nekem. Karácsony előtt egy táviratot kaptam, amelyben ennyi állt: „Annamari meghalt.”
Később megtudtam, hogy hogyan történt a tragédia. Annamari munka után még vásárolni akart Gáborkának valami kis ajándékot. A zebra mellett lépett le, ahol egy kis ívben jobbra kanyarodó autó éppen hogy meglökte a támaszkodó lábát, és hátraesve beütötte fejét a járdaszegélybe. A kiérkező orvos azt mondta, hogy semmit sem szenvedett, azonnal meghalt. Nem hallotta az autó zaját, hiszen születése óta nem hallott.
A temetés után Marika néni odaköltözött. Gondozta Gáborkát és Ernőt. Egy héten 2-3 napot Gabi bácsi is ott töltött. Ernő nagyon maga alatt volt vagy fél évig. Amikor már kezdett magához térni, jött az újabb csapás… Karácsony előtt Marika néni reggel bevitte a fekete kávét Gabi bácsinak aki a szokott karosszékében ült, és az ablakból nézte a téli tájat.

-Holnap lesz egy éve -, mondta csendesen. Marika néni fogta a kávéját és visszament a konyhába, hogy Gabi bácsi ne lássa, hogy sír. Amikor visszament, ijedten látta a földön fekvő tehetetlen emberét.

Az orvos hamar érkezett, jól ismerte Gabi bácsit. Negyven perc után feladta az újraélesztést. Ma már úgy mondjuk, hogy: szívinfarktus. Menthetetlen volt. Jani bácsival harmadjára álltunk ünneplő fekete ruhában egymás mellett. Sokáig nem tudtam róluk semmit, majd jött egy levél. Marika néni írt ezúttal. Ernő még mindig fásult, csendes, a hangját sem lehet naphosszat hallani.

-Két gyereket gondozok – írta. Eladta a nyaralót a Vekeri mellett, és odaköltözött végleg a „két gyerekhez”.

 Bejártam a Mechwartba és véletlenül futottam össze véle, mert egy órám elmaradt. Nagyon örültünk mindketten. Megkért, hogy ezentúl tegezzem én is, és okvetlenül menjek el hozzájuk. Sok minden megváltozott velük az utóbbi időben, és azt akarja elmondani majd. Nagyon kíváncsian várja, mi lesz az én véleményem a dolgok alakulásáról.  Az utolsó vizsgám után be is váltottam amit ígértem. Marika örömmel fogadott.

-A fiúk nemsokára itthon lesznek – mondta. A barátom magához tért, újra a régi – sorolta. – De majd meglátod Te magad is.

Tényleg így volt. A barátom örült nekem, vidám volt és beszédes. Még egy-egy régi dolgot is felhozott, felemlített az iskolai vidám esetekből. Marika elbűvölten hallgatta barátom mély, zengő, dallamos hangját. Aztán egyszer csak nagyon komoly lett. Hallgatott egy sort, miközben nekem az járt a fejemben, hogy amikor Gáborkával megjöttek, szájon puszilták egymást Marikával. Ezek után nem volt nehéz megfejteni, hogy mit fognak mondani. Együtt élnek! Biztosítottam őket, hogy jól döntöttek! Ez jó nekik és Gáborkának pláne jó! Egyébként meg senkinek semmi köze hozzá, ha úgy döntöttek! Ez az ő életük. Láthatóan megenyhültek, hogy így látom én is, és elmúlt az a kis feszültség róluk, ami addig szinte látható volt. Jókedvvel búcsúztunk egymástól. Siettem, hogy elérjem a buszomat. Hazatérve egy régen elgondolt versemet írtam meg Annamari emlékére Fülemben zúgnak címmel.
A hajdúszováti megállóban egy húsz év körüli lány szállt fel a buszra, nagy, hatalmas sporttáskát cipelve. Látszott, hogy a táska nagyon nehéz lehet. Földesen előttem szállt le, de alig boldogult a nagy táskával.

-Had segítsek! – szóltam, – majd én leemelem.

Ő lett a feleségem, és most ünnepeltük az 50. házassági évfordulónkat.

 Ernőékről csak annyit tudok, hogy hirtelen elköltöztek. Nem tudom, hová. Nem írtak, nem jelentkeztek.