A ruszkimentes Kovács Imre

A falu legszélesebb, legegyenesebb utcájában lakott Kovács Imre, Balogh József és Gulyás Sándor. Valamikor a húszas évek elején két szerb család költözött az utcába. Ettől kezdve úgy emlegették, hogy a „Rác utca”, pedig a rendes neve „Nagy utca” volt. A végén lakott Kovács Imre, szemben vele Balogh József, cimborájuk Gulyás Sándor pedig a közepe táján. Együtt végezték a hat elemit, barátok voltak legény korukban is. Így „öregedtek” bele a háborús évekbe.
A behívóparancsot először Gulyás kapta meg egy hétfői napon. Csütörtökön már Nagybányán volt. Akkoriban odahívtak mindenkit, aki behívót kapott.Egy hét múlva Kovács És Balogh is követte Gulyást.
Kovács Imre és Balogh József igyekezett együtt maradni mindenütt. Egyből a frontra vezényelték őket. Eközben az oroszok kitartóan nyomultak előre, egyre nagyobb területen szorították vissza a német csapatokat és szövetségeseiket. Nem volt más hátra, mint az állandó visszavonulás. Az amúgy is rutintalan újoncokat egyre hátrább rendelték.

Így jutottak el Rimaszombat közelébe. A feledatuk egy nagy tábori kórház költöztetése, illetve felszámolása volt. Egyre közelebb lehetett hallani a fegyverek ropogását. Egy délelőtt váratlanul csaptak le az oroszok a táborra. Aki a puskájához kapott, azt azonnal lelőtték. A nagyon betegeket otthagyták, de aki mozogni tudott, azokat mind fogságba ejtették. 1945.januárja volt. Először Romániába vitték őket. Jasi mellett egy nagy gyűjtőtáborban zsúfolták össze a hadifoglyokat. Hosszú várakozás után lajstromozták őket, majd csoportokra osztották a foglyokat. Már itt eldőlt, hogy ki hova megy. Az egyes csoport, amitől mindenki nagyon félt, a bányákba került, valahol Oroszországban. Szerencséjükre Imre és József nem ebbe a csoportba került. Egy napon azután beterelték a vagonokba őket és elindították szerelvényüket Oroszországba. Iszonyatos hideg volt a vagonokban. A réseken fütyült, süvített a jéghideg levegő befelé, ezért felállva úgy álltak a rések elé, hogy valahogy felfogják a hideget egy ideig a többiek elől. Sűrűn kellett váltaniuk egymást.

Óriási kínok és gyötrelmek után 24 nap múlva érkeztek meg az addig nem ismert célállomásra, Vologdába. Még a sokat látott, tapasztalt orosz őrök is megborzongtak a vagonokból kitántorgó teljesen legyengült, holtsápadt magyar hadifoglyok láttán. „Halál-transzport, haláltranszport!” – mondogatták tágra meredt szemekkel. Voltak sokan, akik ki sem tudtak szállni a vagonokból. Később tudták meg, hogy a 2511 fő hadifogolyból 900 meghalt az utazás során. Kovács Imre és Balogh József egy fűrészüzembe, illetve fafeldolgozóba kerültek. A barakkokban kényelmetlen fapriccsek, asztalok, gyalulatlan padok voltak. A priccsekről reggelente még talán fáradtabban keltek fel, olyan kényelmetlenek, kemények voltak. Hónapokba telt, amíg úgy-ahogy megszokták. Talán csak egy dolog volt, aminek örülhettek, az pedig az egyetlen hatalmas kályha. Fűrészüzem volt, így tehát sok hulladék fa volt, amivel legalább jó meleget lehetett csinálni a barakkban. Mindenféle emberek voltak a táborban, volt itt kőműves, ács, asztalos, fodrász, suszter, szabó, sőt volt egy csikós is, de legtöbben csak kétkezi paraszti munkát végző emberek voltak. Kovács és Balogh itt is igyekezett együtt maradni, együtt dolgozni. Úgy gondolták, így könnyebb lesz átvészelni a mindennapokat.
A munka nagyon kemény és főleg szokatlan volt számukra. Hatalmas farönköket kellett a fűrészgép elé odakészíteni. A gépkezelő, mint egy néma, kézjelekkel irányította őket. Igaz, a nagy zaj miatt úgysem értették volna egymást. A görgős hengerágyba beigazított rönköt rögzítették az elmozdulás ellen, majd hátul egy nyomó szerkezet rátolta a rönköt a fűrészre. A hatalmas pallókat vagy „fosznikat” egy külön csapat vitte tovább egy másik fűrészhez, ahol vagy léceket, vagy még vékonyabb deszkákat csináltak belőle.

Imre és Józsi mindig elcsodálkozott egy-egy hatalmas farönk láttán. Csodálták, milyen egészséges és milyen nagy átmérőjű egyik-másik farönk. Otthon egy-egy nagy eperfa, amit ők óriásnak hittek eddig, eltörpül ezek mellett a fák mellett. A kezükhöz állandóan tapadt a fenyőfák gyantás anyaga. Koszos és fekete volt a kezük tőle és nem lehetett lemosni sem a gyantát róla.
„Már nyár eleje volt, de itt még mindig nagyon hidegek voltak. Éjjel a csillagos ég szép volt, de iszonyú hideg volt egy kis idő után. Volt a barakkokban egy kis mokány ember. Fiatal volt, és csikós a Hortobágyon, mielőtt ide került volna. Czinege István volt a neve. Azt mondta ő nem fázik, amikor hívtuk, hogy „gyere, mert átfázol!” – Szereti nézni a csillagokat, otthon is nézte éjjelente. Sokszor kiment nézni őket, nehezen viselte a fogságot. Egy kántor volt a szomszédja, csak vele beszélgetett néha. Kérdezgette: Merre van Magyarország? – Vajon melyik csillag ragyog a Hortobágy felett. Próbáltunk vele beszélgetni, vigasztaltuk és biztattuk hátha jobb kedvre derül, de hasztalan tettük.

Egy kora reggel egyik rabtársunk a latrinához igyekezett, amikor meglátta Czinegét egy fa tövében ülve. Ijedten szaladt vissza, hogy jöjjünk gyorsan! Ott ült szegény Czinege Pista, jobb keze még mindig a kést fogta amivel szíven szúrta magát. Nyitott szeme még most is azt a pontot nézte, ahol a Hortobágy felett ragyogott az éjjel az a bizonyos csillag. A láger egyik szegletében temettük el. Ő volt a 18. halott a táborban, igaz a többiek mind vérhasban haltak meg. A kántor tákolt össze egy keresztet, fa volt elég. Tintaceruzával írta rá a nevet és a dátumot. A vérhas mellett a tifusz is szedte áldozatait, de ő volt az egyetlen öngyilkos a lágerben.

Az idő ha lassan is, de telt. Az oroszok, hála Istennek, ebbe nem tudtak beleszólni! Igaz, az életünket amúgy is nagyon megkeserítették. Ehhez a nagyon nehéz fizikai munkához olyan silány ételt adtak, hogy csak erős akarattal és elszántsággal, az élni akarás vágyával tudtuk undor nélkül megenni. Egymást biztattuk Józsival, hogy túléljük, hazamegyünk innét. Csak azért is! Otthon is megettük a káposztalevest, na de olyan, hogy csalánleves, korpaleves, marharépa leves! Állatoknak való! A krumplit, meg a kását is untuk, de az legalább tápláló volt, erőt adott a munkához.

A második év végén hazaengedték a nagyon betegeket az oroszok. Felcsillant a remény. Csak van aki hazamehet. Kaptunk melegebb ruhákat, aminek nagyon örültünk, hiszen itt mindig fáztunk. Megszoktuk a munkát, rájöttünk hogy csináljuk, hogy könnyebb legyen. „Dörzsöltebbek” lettünk, ügyeskedtünk, örültünk, ha valamit sikerült elérnünk. Néha felröppent a hír a szabadulásunkról, de mindig csalódnunk kellett. A fűrészgép kezelője orosz volt. Mindig tőle indultak ezek a hírek, ezért úgy gondoltuk, hogy az orosz tisztek, akik néha megálltak vele beszélgetni, ők bízták meg az ilyen hírek felröppentésével.
Később már nem dőltünk be neki. Tettük a dolgunk, vigyáztunk, hogy ne hibázzunk. Aki hibázott, azt megbüntették keményen. Egyszer az egyik rabmunkás hibájából a nagy rönk rászaladt a fűrésztárcsákra. Összetörte a fűrésztárcsáit, le kellett cserélni őket. Emiatt állt a munka fél napig. Két hetes kenyéradag csökkentést kapott büntetésül. Képzeljük el a napi 30 dekás adagból is elvettek. A munka, az maradt, ami volt. Nehéz két hét volt számára.

Már négy év telt el a raboskodásból, amikor bizonyossá vált a szabadulásunk. Amilyen váratlan és gyors volt a fogságba esésünk, olyan váratlanul közölték velünk szabadulásunkat is. Az 500 szovjet hadifogolytábor 3000 tábor részlegének egyikéből, Vologdából minden szívfájdalom nélkül jöttünk el. Gondolataink már otthon jártak. Megyünk haza! De mi vár otthon? Ki vár otthon? Mi történt az otthoniakkal? Ők túlélték-e a háborút? Járt az agyunk, televoltunk kételyekkel. Vajon mi történt velük a több, mint 4 év alatt? Valamivel jobb állapotú vonatokkal indultunk hazafelé, mint amilyenekben odafele utaztunk. Az első nagyobb helység neve Jaroszlav volt, majd jött Moszkva, Brjanszk és Kijev után egy kis kitérőt tett a vonatunk. Több szerelvényt is láttunk az állomáson, azok is szabadulókat vittek hazafelé. Integettünk, egymásnak kiabáltunk: Honnan jöttök? Hova mentek? Mióta vagytok Oroszországban?

Vonatunk bejutott Zsitomirba. Itt leszállítottak mindenkit a vonatról, újra táborlakók lettünk! A tábor óriási volt, iszonyú sok emberrel, nagy volt a nyüzsgés és a türelmetlenség. A tábor közepén hatalmas vörös kereszttel ellátott sátrak voltak. Kiderült, itt mindenkit megvizsgálnak, lemérnek és eldöntik, mehet-e haza az illető, vagy marad. Egy bizonyos súlyt, 50 kg-ot kellett elérni általában. Aki elérte, az mehetett haza, aki nem, abba nyomták bele a cukros teát. Az, hogy televoltunk tetvekkel, az nem érdekelte őket. MI hála istennek, a „hazamehet” csoportba kerültünk. Egyszer egy sátor előtt legnagyobb ámulatunkra Gulyás Sanyit láttuk meg Józsival. Gulyás! Gulyás Sanyi! – ordítottuk felé teli torokkal. Szégyen, nem szégyen, megkönnyeztük a találkozást. Azt mondta, ő Bogucsár mellett egy bányában volt. Nem tudtuk az okát, de olyan egészséges volt, úgy nézett ki, mint azelőtt otthon.
Újra vonaton ültünk, jöttünk hazafelé. Utazás közben beszélgettünk másokkal is. Volt, aki otthoni hírekkel is bírt, ami vagy igaz volt, vagy nem. Az oroszok kegyetlenségeiről, nők, lányok megerőszakolásáról, harácsolásról, pusztításról beszélt. Na, ez üröm volt az örömben, le is törtünk egy kissé miatta. 1949. július 26-án érkeztünk haza a falunkba!

Otthon mindenkit épségben találtunk, a rémtörténetek szerencsére nálunk nem bizonyultak igaznak, de a bogarat beleültette a fülünkbe az a fogolytársunk! Mi még mind a hárman nőtlenek voltunk.
Közben a faluba jöttek haza többen is a fogságból. Egy szerencsétlen eset napokig foglalkoztatta a falut. A Fő utcán egy bizonyos Szilágyi Imre nevű fiú, amikor hazajött a fogságból, teleette magát valami nehéz étellel és reggelre meghalt. A nagy koplalásban összeszűkült a gyomra, szervezete nem tudott megbirkózni a hirtelen befalt nehéz étellel!
Lassan visszazökkentek a régi mindennapokba. Majdnem ott folytatták, mint négy és fél éve, de most valahogy minden másképpen volt.

Gulyásnak volt három kis húga, akik mostanra már szép nagy lányok lettek. A három fiú édesanyja néha célzásokat tett, miszerint lassan a nősülésre is lehetne gondolni! Tele van a falu eladó lányokkal, ti meg csak egyre idősebbek lesztek! – mondogatta Kovács Imre anyja is. Imre Gulyással nem, de Jóskával megbeszélte az anyai tanácsokat. Gondolta, Gulyás talán meg is sértődne, ha hallaná az ő kételyeit e-felől. Jóskának bizonygatta: ő csak olyan lányt vesz el, aki „ruszkimentes”. Nézegette a lányokat, ki milyen korú? Mennyi is volt, amikor az oroszok itt voltak? Most hány éves?
Mikor az anyja megtudta, csak nevetett rajta. Itt nem hallottunk ilyesmiről fiam! – mondta, de Imre hajthatatlan volt. Ruszkimentes! Az lesz! Neki más nem kell! Az már biztos! Úgy lesz.

-Na, még ilyet! Ruszkimentes! Meg vagy te bolondulva? – háborgott az anyja.

Józsi hívta fel a figyelmét Imrének, hogy a Kisközön van öt lány. A kisebb most 17 éves, a nagyobbak meg egy-egy évvel előzik a húgaikat. Úgy tett Imre, mintha arra lenne dolga, és sűrűn el-elment a Kisközre. Néha látott is egy-egy lányt a ház előtt tenni-venni. Volt közte kettő is, aki tetszett neki.

Józsi egyszer azzal fogadta, hogy az este későn arra járt véletlenül persze, és képzeld – mondta nagy hévvel – a lányok ott guggoltak a ház előtt sorban, nevetgéltek és bizonyára a kisdolgukat végezték. Lessük meg őket! – csigázta Imre fantáziáját. Menjünk sunalesre Imre! – Eredj már! Hülyeség! – Imrének több idő kellett az ilyen dolgok eldöntésére. Jóska addig rágta a fülét, hogy egyszer csak ráállt a dologra Imre is. Kicsit röstelkedett magában, de Józsi ütötte a vasat erősen: Látta, most kell!

Sötét este lopóztak a lányok kertjébe, hátul. A kertbe krumpli volt vetve. Annak rendje-módja szerint szépen fel is volt már töltve. A hatalmas indák között felkúsztak, lopakodtak a ház elé, ahol egy aránylag sűrű orgonabokor állt végig, sorban a kapuig. Belelapultak a földbe, a krumpli indái is jótékonyan takarták őket. Csendben vártak, kicsit maguk előtt is restelkedve, hogy mire vetemedtek.
Már-már teljesen sötét volt, az utcán nem volt még akkoriban villany. Azt látták hirtelen, hogy két lány kijött a házból, majd még kettő. Imre és Józsi feje szinte az orgonatöveket érte. Testüket takarta a sötét az indák között. Csak pislogni merte, óvatosan vették még a levegőt is izgalmukban. Azt látták, hogy a lányok leguggolnak, de az égvilágon semmit sem láttak ezen kívül. Talán, mintha az egyik lánynak a combja világított volna egy kicsit. A lányok nevetgéltek, valamiről beszéltek, és közben végezték azt a dolgot, amiért kijöttek.

A fiatal, egészséges testekből erős sugarakban tört elő az a bizonyos folyadék. A kemény, letaposott földön megpattanva, és onnan apró pici sárdarabokat felszakítva repültek az orgonabokor túlsó oldalán lapuló legények homlokára, arcára!!!

Később már az utcán Imrét a gutaütés kerülgette. Menjünk sunalesre, mi? – támadt Jóskára. – Mit láttunk? Semmit sem! Megkaptuk, amit érdemeltünk. De én vagyok a hülye, kellett nekem rád hallgatni! – Egy hét múlva már nagyokat nevetve emlékeztek vissza az esetre. Egymást ugratva idézték fel az esti kalandot. Megegyeztek: senkinek egy szót sem az esetről. Persze, amit két ember tud, az többé már nem titok. Ez sem lett az. Az ősz folyamán Imre már erősen udvarolt a legkisebb lánynak. Vidám volt, eleven és huncut szemű!

Májusban esküdtek örök hűséget egymásnak. Józsi is feleségül vette a másik lányt kis idővel utánuk. Általában azt lehet látni, hogy a fiatalasszony hozzáöregedik az idősebb emberhez, de Kovács Imre esetében fordítva történt. Ő fiatalodott hozzá a feleségéhez! Az esküvő után Imrét már csak úgy emlegette a falu, hogy a „ruszkimentes” Kovács Imre.