Visszamennék

Időben most visszamennék a múlt század húszas-harmincas éveibe. Magam ezt az időszakot szüleim elbeszéléséből ismertem meg még gyermekkoromban. Mindig szívesen hallgattam az elbeszéléseket erről az időről. Édesapám – Dr. Bige Gyula – ügyvédi irodát nyitott Derecskén. A három testvérbátyám – Imre, Géza, Zoli – ott nőtt fel, ott gyerekeskedtek, és én is ott születtem. Mikor Anyuka szólította őket, így kiáltott: „Im-Gé-Zó!” Még a szomszédok is megtanulták, s ők is így emlegették őket.
Mikor visszaadták Észak-Erdélyt, akkor költöztünk Nagyváradra.
Testvéreim számára az év nagy része tanulással, iskolába járással telt, de a szünidők igazi szabadságot jelentettek nekik Derecskén. Ilyenkor a Debrecenben élő unokatestvérünk is nálunk vakációzott. Negyediknek csatlakozott a Bige fiúkhoz. Talán városi neveltetése miatt kissé nehezen tartott lépést a játékokban, sportban a testvéreimmel, de igyekezett. Nagyon igyekezett. Annyira, hogy amikor Anyuka a vasárnapi ebédhez terített, odaugrott és a tálalóból kikapta tányérokat – laposakat, mélyeket – és le is ejtette mind a tizenkettőt.

– Mi történt? – nyitott be Apuka.

– Lejtettem a tányérokat – fakadt sírva Béla.

– Máskor légy ügyesebb! Különben meg a porcelángyár is meg kell éljen.

Ennyivel el is volt intézve az ügy.
Nyaranta a kerékpározás képezte a legjobb időtöltést. Be lehetett kóborolni az egész vidéket kerékpárral, s a poros utakon olyan porfelhő szállt utánuk mintha egy egész ménes vágtatott volna végig. Az embereket ez persze zavarta, „megint a Bige fiúk!” – mondogatták dühösen, és bepanaszolták őket a „doktor úrnál”, azaz Apukánál.

– Úgy viselkedjetek, hogy panasz ne legyen rátok! – szólt a szigorú apai intelem különféle büntetéseket helyezve kilátásba.

A téli szórakozást a korcsolyázás jelentette. A Derecskét körülvevő lápot még nem csapolták le, s így miután a vizek befagytak, az egész várost körbe lehetett korcsolyázni. Nagy élmény volt!