Arany János a nyelvvédő

Arany János, a nyelvvédő

Közismert a két lángelme, Petőfi és Arany János barátsága, amit versben, levélben, személyesen egyaránt ápoltak. Petőfit elbűvölte a Toldi, s azonnal versben üdvözölte barátját.
„Toldi írójához elküldöm lelkemet, / Meleg kézfogásra, forró ölelésre. / Olvastam költőtárs, olvastam művedet, / S nagy az én lelkemnek ő gyönyörűsége.”

Arany így kezdi válaszversét:

Imádott barátom, jó Petőfi Sándor, / Szíves üdvözlését íme küldi Jean d’Or.

Majd a második versszakot így kezdi:

Minden dolgok előtt: én nem írtam Toldyt, / hanem (ez már más szó, tehát jó rím) Toldit.

Arany a nyelv egyik gyakorlati munkásának nevezi magát, nemcsak abban az értelemben, hogy művészetének anyaga a költői nyelv, hanem úgy is, mint nyelvművelő, mint saját folyóiratának, a Koszorúnak nemcsak szerkesztője, cikkírója, hanem korrektora is. Jólesően állapítja meg:

„Nem lehet a magyar nyelvészet körében napról-napra élénkülő mozgalmat öröm nélkül szemlélni. Anyelvészet, amely Révaiig úgyszólván bölcsejében volt, s ő utána sem fejlett oly arányban, mint a hatalmas kezdet után várni lehete, mind nagyobb tért foglal el. Amaz önkényes szóboncolás, mely boldog-boldogtalan által a nyelv múltjának és jelenének kellő ismerete nélkül űzve képtelen eredményekhez jutott, napjainkban a nevetséges ritkaságok közé tartozik.”

De azért előfordult, hogy műkedvelő nyelvészek, mint például egy Angyal nevű,1856-ban a Pesti Napló egyik számában kifogásolta a bennünket, benneteket, továbbá a nálamnál, engemet szavak használatát. Költőnk erre válaszolt egy költeménnyel. Grammatika versben. Ez az elmés, ironikus vers az újdonsült nyelvészeknek azt az igyekezetét gúnyolja ki, hogy sokszor elégséges alap nélkül akarnak törvényeket kreálni, holott a tárgy sokkal bonyolultabb, többoldalú megközelítést igényel. Figyeli az újságok, folyóiratok nyelvhasználatot, és időnként felemeli szavát a torzulások ellen. „Szorgalmas olvasója vagyok a Nyelvőr-nek. Olvasás közben eltérő véleményemet, vagy nyelvbeli tudásomat egy rövid szóval odavetem a lapszélére. Olykor helyeslő ez, olykor kiegészítő, néha kétlő vagy tagadó. Ha kidolgozva leírnám, talán hasznát vehetné a közönség, vagy legalább tudomásul a szerkesztő; de arra nem annyira röst, mint inkább beteges vagyok.” (Észrevételek a Nyelvőr VII. kötete hatodik füzetjére)

Folyik a magyar szavak értelmező magyarázata, Ballagi Mór már 1867-ben kiadja értelmező szótárát. „Mint Horváth István iskolája minden idegent magyarrá, úgy mi minden kétesebb magyar szót idegenné akarunk tenni.” -mérgelődik Arany. Nos, a neves nyelvész, Simonyi Zsigmond az eper szavunkat a német Erdbeer-ből származtatja. „Lassabban a kitagadással!”- kiált fel Arany. Simonyinak tudnia kellene, hogy az eper régies formájában eperj, ebből jön Eperjes város neve, a szederjes mintájara. Észrevételeit néha ironikusan fogalmazza meg, máskor jelenségekre hívja fel a figyelmet, például egy tiszántúli tájkiejtésre, amelynek a beszélői édes helyett idest, ló helyett lú-t mondanak. „Hogy a közéletben a különböző tájak lakói egymás nyelvét utálatosnak találhatják” – azt megérti. De a tudomány ellenszenvét nem! Minthogy Költőnk „az í-.ző tájak egyik gócában növekedett”, számtalan példával szolgálhat. De felhívja a figyelmet, hogy nemcsak az é változik ebben a tájnyelvben í-re, hanem az ó ú-ra, az ő ű-re. Az ó-ú változtatásra csak egy példát tud, a már említett lú szót. Mert a Ruzsa „szömönszödött szögedi gyöngy.” A kő, bő, cső, lő, ő azonban kű, bű, lű, ű lesz ebben a nyelvjárásban. Őkelme űkelme, ő maga ű maga stb. (Az É-t Í-re váltó tájszólás)

Következő cikke (hangoztatja, hogy nem akar értekezést írni, bár némelyik cikk elmélyült alapossága kimeríti az értekezés fogalmát) ezt a címet viseli: Kis polémia. A cikk arról szól, hogy germanizmus-e minden esetben az egy számnév határozatlan névelőként való használata? Bebizonyítja, hogy nem! Idézi a régiségből: Egy szép dologról én emlékezem – itt nem unus jelentése van az egynek, hanem általában vett határozatlanságot fejez ki. Arany János úgy gondolta, hogy az egész szó gyöke van benne. Ezért van a magyarnak féllába, félszeme stb. A pár is egy pár, vagyis egész, az egyik csizma félpár, és három vagy akár tíz testvér az mind egy testvér. A gyerek nem kis kenyeret, hanem egy kis kenyeret kér. Fázol? Egy kicsit. Végül leleplezi magát: megkérdi olvasóját, nem érez-e hiányt cikke címében? De igen. Helyesen: Egy kis polémia. (Kis éji zene. Eine kleine Nactmusik). Más kérdés, ezt már én teszem hozzá, hogy bizonyos esetekben valóban felesleges az egy névelő használata. Micsoda egy visszatérés! (Was führ ein Rückkehr!) De a mai felfogás szerint, jelzős felkiáltásokban, ha a jelzőt erősen ki akarjuk emelni, nem kifogásolható a határozatlan névelő: Derék egy ember!

Ne feledjük, a magyar tudományosság alapjait az 1840-es években kezdték lerakni, majd a következő évtizedekben, a kiegyezés után felgyorsult az élet, egyre másra jelennek meg a folyóiratok, hetilapok stb. 1872-ben indult a Nyelvőr c. folyóirat is. Sok a bizonytalanság a nyelvhasználatban azért is, mert a tudományt művelők és az újságírók soraiban sok az eredetileg német vagy jiddis anyanyelvű. Felüti fejét például az efféle divat: Tóth Péternő, Szabó Pálnő, Jámbor Tamásnő. Arany erre egy párbeszédes formában írott cikkben reagál, mintha a kiadó és a szerkesztő vitatkozna. Ő a szerkesztő oldalán áll, s ezt írja a kiadónak: „Ej, divat, nem divat: ha más írja, önnek jó példával kellene járni elől. Már az Athaeneum korában eldöntött dolog, hogy a színésznő az, aki maga színész is, nő is (a férje lehet akár prókátor is), ellenben színészné annyi, mint színész felesége (…). Eszerint az ön Szabó Pálnő-je azt tenné, Szabó Pál is, nő is egy személyben, ami képtelen. (…) Írja, mondom, mint apáink és nagyapáink írták: Szabó Pálné. Ez a né abból van összerántva: neje. Tehát Nagy Andrásné annyi, mint Nagy András neje.” A kiadó viszontválaszában azzal védekezik, hogy a parasztosan hangzik, a pedig előkelő, úri hangzású. Felveti továbbá öt módját is a női név leírásának, többek között ezt: Nagy Andrásné Szabó Júlia asszony. A szerkesztő megjegyzi, hogy senki sem akar többé asszony lenni, a nő és a hölgy finomabb, (Nő-e vagy Né?)

Idővel szomorúan tapasztalja, hogy „a még egyre fenntartja divatos uralmát né helyett.” Következő cikkében mégis egy újabb nyelvi ocsmánysággal (az ő szava!) foglalkozik. Azzal, hogy bár helyes törekvés a való szó elkerülése (Németországba való utazás, helyesen Németországba utazás, Istenhez való imádkozás, helyesen Istenhez imádkozás, de az még rosszabb, ha Németországbai utazást vagy Istenhezi imádkozást írnak az urak. Szabályt is alkot: a – ra, -re, -ba, -be, -nál, -nél, -ból, -ből határozóragokhoz ne rakjunk -i-t, mert „követjük ugyan a divatot, de rontjuk ezt a szép, ezt az imádott magyar nyelvet.” E levelének második részében néhány divatos manírt leplez le. Például azt, hogy egyesek vagy nem tudják ejteni az R hangot, tehát beszéd-hibásak, vagy előkelősködnek. Vagy: sok pesti nem tud különbséget tenni a jön és a megy ige között, pedig logikus: aki a beszélő felé közeledik az jön, aki távolodik tőle, az megy. Ilyen magyartalanságokat olvas: Délután eljövök (tőled, hozzád). Pestről kérdezik: Megjött-e a szalag Dicsőszentmártonba? – (Divattudósítás)

Levelét azzal a hősies pesszimista fordulattal fejezi be, tudja ,hogy a szélnek beszél, kis írásait nem olvassa senki. Ezért is alkotja meg A jövő stílusa c. paródiáját. Ebben a János vitéz cselekményét meséli el szándékosan kificcamított nyelven, a nevetségességig erőltetve a szenvedő szerkezetet, tévesen használ névutókat, helyesírási hibákat vét. Egyetlen mondat, ízelítőnek: „Ezalatt este lőn, és Jancsi összeterelni akarta nyáját, haza sietendő, ám mennyire csodálkozott el, és szeppent meg avégett, miszerint látá, mikép anyájnak része hiányzik.” Félelmes írás ez: mintha jóslata mára beteljesedett volna. Körülbelül ilyen színvonalon olvashatjuk ma a cyber nyelven írott bejegyzések túlnyomó többségét az interneten.

Megszólalt a vajon szó helyesírásának vitájában is. „Annyi mindenféle alakban lábatlankodik ez: valljon, vallyon, valjon, valyon, vajjon, vajon. Melyik már az igazi, az egyedül helyes?” – teszi fel a kérdést. Lapja, a Koszorú c. hetilap a legegyszerűbb alakot, a vajon-t választotta, s csak akkor kettőzte a j-t, ha a versmérték úgy kívánta. „De a Koszorú e részben nemigen talált követőkre. A tarkaság széltire megvan”. Nyelvészek sem erősítették meg ennek az alaknak az írásmódját, mondván, a valljon a helyes, mert hiszen nem más e szó, mint a vall igének imperatívusza. Arany a fejét rázza erre az alakhasonlóságból induló nyelvészkedésre, és komikus példákkal gúnyolódik: Ugornya község neve az ugorj, na szintagmából származna, mert párducos őseink átugratták az ottani patakot? Vagy Máramaros a már ama rossz szerkezetből kapta nevét? Ö maga a szó gyökét nem a vall igében sejti, hanem a vaj szóban, ami természetesen nem a tejtermék. Idézi Vörösmartyt: „Vajh ki ő, és merre van hazája?” De a műveltebbek közbeszédben hallani: vajha, vajki, vajmi stb. Ismeri az erdélyi tájszólásból a vaj’ igen, a vaj’ egyet fordulatot, amit a köznyelv vagy igen, vagy egyet alakban ismer. Legfőbb érve: a vagy kötőszavunk eredetileg vaj alakban élt. A gy hang j-vé válása máskor is előfordul, például: hagyma-hajma, vargyú-varjú.

A Nyelvőr egyik számában ilyeneket olvas: „Amint a város körül haladna ki…” Vagy: Mi a manónak tetted azt a tűt a zsákba, nem elfért volna másutt?” Szabatosabb azonban: Amint a város körül haladt, még inkább: Amint a városból kifelé haladt. A haladna latinos. Második esetben: nem fért volna el? Oly nagyot levágott, – oly nagyot vágott le.

Többször foglalkozott a szórend kérdéseivel, különösen a segédigék, továbbá a kell, lehet, akar igék mondat-beli helyével. Nem lehet törvénynek kijelenteni, hogy a helyes magyar szórend alany, tárgy, állítmány, határozó. Péter búzát visz a vásárra. Ez rendben van. De ez csak akkor uralkodik, ha az ige nem igekötős. Mert helyesebb azt mondani: Péter elvágta az ujját, mint Péter az ujját elvágta. Illetve a döntő az, hogy mit akarok hangsúlyozni. Péter gyakran visz búzát a vásárra.

Rámutat egyes sok értelmű szavak használatának beszűkülésére, amit a germanizációnak tulajdonít. Például a rúg esetében: Kirúg a ló: ez a német ausschlagan megfelelője. Magyarul úgy mondjuk: rúg a ló, megrúg a ló. De a rúg szónak számos árnyalata ismeretes: Falu végén kurta kocsma, oda rúg ki a Szamosra.; Kirúg a hámból; részeg, mert berúgott; Az összeg ezer forintra rúg. Elrúgta a tehén a borjat; az összetört posztó kirúgja magát, összerúgták a patkót, rúg a puska, rúg-kapál stb. Nyilván ebből van a rúgó szó is. Feljegyzett szójátékokat, (Nem hal a cigány a vízbe – hanem cigány), gyermekmondókákat, (például Fürdés után a gyermek, ha a füle vízzel telement, bedugja mind a kettőt, s elkezd hangosan kiabálni: Búj ki kígyó a fülemből), állatbeszélgetéseket (a varjú kiált rendesen, ha valamit ellopott: kár, kár! Mire azt feleli neki az ember: kár a béledbe, kár.” ,

Közismert irodalomtörténeti tény, hogy Madách Imre Arany Jánoshoz fordult hatalmas művével, Az ember tragédiá-jával, hogy mondjon ítéletet róla. Arany azonnal felismerte a mű zsenialitását. „Az ember tragédiája úgy koncepcióban, mint kompozícióban igen jeles mű. Csak itt-ott verselésben meg a nyelvben találok némi nehézkességet. (…) Ha óhajtásom találkozna a kegyed akaratával, akkor sorról sorra kijelelném a helyeket, ahol – semmi esetre sem lényeges – változtatást gondolnék célszerűnek; vagy belenyugvás esetén magam tennék rajta egy-két tollvonást, aztán bemutatnám a társaságnak.” Mindent megtett, hogy az értők megismerhessék, s minél hamarabb megjelenjen nyomtatásban.

Bizonyos határig a névadás is a nyelvészet körébe tartozik. Lányának arra a kérdésére, hogy mi legyen unokája neve, mindenek előtt elveti a közös férfi és női nevet, még ha becézett forma is. (Guszti, Pepi, Marci stb.) Ő maga saját alkotásai közül nem ajánl nevet, sem Rákhelt, sem Pannit, Klárát, Cicellét vagy Ágnest. De nyilván már Rozgonyi Piroskára gondolva a Piroska mellett döntene, habár teszi hozzá – nevezzétek, ahogy akarjátok. Az újszülött neve végül Piroska lett: Szél Piroska.

Persze ő sem volt csalhatatlan! Egy akadémiai értekezés amellett foglalt állást, hogy az aki vonatkozó névmást egybe kell végre írni, s nem két szóként felfogni. Költőnk ezt nem fogadja el, s hatalmas nyelvtörténeti tudással és empátiával amellett érvel, hogy az az szócska eredetileg mutató névmás volt: az ki, s az ő fülében az akki-nek hangzik. Az aki, amely, ahol stb. szavakat természetesen egybe írjuk, Arany azonban egész életében két szóként értelmezte és használta őket. Az épen szót egy p-vel írta, a kevésbbét két b-vel. De ehhez hasonló eltérést a mai helyesíráshoz képest még szép számmal találunk.

Természetesen ezzel nem merítettem ki Arany János gazdag nyelvművelő munkásságát, s nem mélyedtem vagy bonyolódtam bele az egyes nyelvi jelenségek általa kifogásolt, magyarázott, elvégezett kifejtésébe. Ez a dolgozat nem szakembereknek készült tudományos igénnyel, csak a tudományos ismeretterjesztő szándék hívta életre.

Bakó Endre