A levéltáros Nadányi Zoltán

A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXXIV. kiadványában jelent meg

Nadányi Zoltán költő, újságíró majd levéltáros történelmi família leszármazottja volt. Ősei közé tartozott II. Nadányi Gergely, a lovas hajdúk vicekapitánya, előbb Báthory Gábor feltétlen híve, majd 1613-ban Szilassy Jánossal és Zámbó Balázzsal együtt gyilkosa. Gergely három fia közül Miklóst rokona, Pázmány Péter fogadta be, később ezt a katolizált Miklóst I. Lipót császár, mint nógrádi főkapitányt bárói rangra emelte, de a bárói ág gyermekeivel kihalt. Egyik testvére IV. Mihály, Barcsai Ákos erdélyi fejedelem bizalmi embere, ítélőmestere volt. Állítólag ő fogalmazta II. Rákóczi György manifesztumára a szászsebesi „mocskos” artikulusokat, ezért Rákóczi Mihnye vajda segítségével elfogatta. 1659- ben „Fogarason feje elüttetni parancsoltatott vala.” A siralomházban szép búcsúverset írt, amit az irodalomtörténet is számon tart. Fia, Nadányi János, már fiatalon megírta a Florus Hungaricus… c. történelmi munkáját, később nagyenyedi professzor lett, de „kiijesztették” Erdélyből. Végül Biharnagybajomban, békési birtokaihoz közel állapodott meg, mint református prédikátor. Ennek a családi vonalnak egyenes ági leszármazottja a költő. Édesapja Nadányi Károly, a Függetlenségi és 48-as-párt politikusa, 1908-1910 között Kossuth Ferenc határozott kívánságára országgyűlési képviselővé választatta magát. 1913-ban halt meg, a családra adóssággal agyonterhelt birtokot hagyott. Az özvegy minden megmaradt vagyonrészt hadikölcsönbe fektetett, így az immár nem egészen ezer holdra apadt Nadányi-birtok végleg elúszott. A két örökös, János és Zoltán az első világháború után csak 113-113 holdat tudott visszaperelni. Mindkét Nadányi-fiú jogot tanult a Nagyváradi Királyi Katolikus Jogakadémián, János annak rendje és módja szerint megszerezte a doktorátust Kolozsvárott, Zoltán nem. Ő hírlapíró lett, majd 1920-ban repatriált a román impérium alá vetett Nagyváradról, megnősült és Budapesten próbált szerencsét. De nem volt vérbeli újságíró, nem kapott állást, ezért hazatért Bakonszegre, a nagyapai kúriába, s ahogy egyik versében írta, várta a szerencsét. Lévén a bihari dzsentri egyetlen nagy rokoni família, a levéltárosi állást a család találta ki neki. A MNL Hajdú-Bihar Megyei Levéltárában található törzskönyvi lapja szerint 1913-ban érettségizett, ami nem felel meg a valóságnak, mert 1910-ban maturált. 1926. június 8-án tett levéltárkezelő szakvizsgát, és 1928. december 14-én, a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen államvizsgázott. Nyelvtudása magyar, német és latin. Nyelvtudásának az 1940/50-es évek fordulóján vette nagy hasznát, amikor 4-5 évre kirekesztették a magyar irodalmi életből. De románból, angolból és oroszból is magyarított költeményeket. Levéltárosi állását 1926. november elsején foglalta el, noha Csonka Bihar vármegyének levéltára még nem volt. Erre utal Szűcs Sándornak, a Sárrét legendás kutatójának levele e tanulmány szerzőjéhez: „Mint említettem volt, Nadányival mindössze háromszor–négyszer találkoztam, beszélgettem. Előszörre 1938-ban, amikor a Bihar vármegye című monográfia szerkesztésével bajlódott. Nehezen vállalta el ezt a munkát, de hát ez némi pénzt hozott a házhoz, meg aztán szinte kikerülhetetlen hagyomány volt, hogy az effajta kiadványt a megyei főlevéltáros szerkessze. Ez első találkozásunk alkalmával a monográfiában kiadandó dolgozatom témáját beszéltük meg, s közöltem vele, hogy milyen levéltári anyagra, mely községek régi jegyzőkönyveire lenne szükségem. Egy kis papírszeletre jegyezgette kívánságomat, hogy az anyagot Reszegi Lajossal majd terítékre rakassa. Ezt a kis papírt – mint érdekességet – Reszegi megmutatta nekem: a jegyzőkönyvek listája végén ugyanis ez a rigmus volt olvasható: Nemes urak kérdezgetnek: Ősükről mi okmány maradt? Szűcs Sándort meg az érdekli: Pákászokról van-e adat? Vagyis, (így gondolom): egy költő vállán micsoda teher a főlevéltárosság! Azért gondolom ezt, mert Reszegi mutatott még néhány ilyen rímbe öntött sóhajtást, feljegyzések margójára vetve. Egyiket, talán a legérdekesebbet, leírtam: Lett Biharban a levélnek tára. Mondták nekem: te tárnoka legyél! Így lett a tágas tárban tárnok is. Ám üresek a polcok, nincs levél! Ez abban az időben íródott, amikor még Reszegi nem hozta át Váradról az átadásra szánt levéltári anyagot. S hogy a tágas helyiségeknek legyen mégis némi levéltári színezete, az újfalusi községházán összegereblyézett régi írásokkal beteregettek három hosszabbacska asztalt – vékonyan – hogy többnek tűnjön. (…)”

Szűcs Sándor megfigyelését igazolja az a levél, amelyet Nadányi Babits Mihályhoz intézett. „Évek óta elkeseredett harcot folytatok az anyagi gondokkal, ebben merül ki minden energiám. Megyei levéltáros vagyok, felelősségteljes, nehéz és nem nekem való munkával foglalkozom, az egész dologba a vak véletlen ugratott be, s az a tévedés, hogy azt hittem, szabad időmben verseket írhatok. Iszonyú tévedés volt, tíz év óta sínylem. Most ráadásul odáig jutottam, hogy a fizetésemet adóhátralék címén lefoglalták, úgyhogy csupán 120 pengő jut a kezemhez havonta, ebből kellene megélnem, ha lehetne, feleségemmel és két gyerekkel. Időmet elveszi a hivatal, fizetésemet elveszi az adóhivatal, s hogy a nyugalmamat is tönkretegyék, összes bútoraimat elárverezik január 7-én (ezt is az adóhivatal cselekszi). Azonkívül nem is vagyok népszerű ember Berettyóújfaluban. Mindenki fenekedik rám, és ha csak teheti, ártani igyekszik. „Piripócsi képek’ c. sorozatomért haragszanak rám, ami tíz év előtt jelent meg ugyan egy pesti lapban, de azóta sem tudják megbocsátani. Most, hogy Ezüstkert c. könyvemben ismét benne szerepel ez a sorozat, a régi düh újra fellobbant ellenem, s a ’társadalom’ kimondta a szentenciát: bojkottálni kell a könyvet. Ez egymagában még nem volna baj, de mai súlyos anyagi helyzetemben, mikor már minden egyensúly megbillent, az ilyen támadások messzebb menőleg éreztetik hatásukat, mint más, normális időkben. Ezt a bojkottálók maguk is tudják, éppen ezért kezdtek bele. Egyszóval: Piripócs végleges győzelme fenyeget.” Megemlíti még, hogy egy falusi verses regény terve kóvályog a fejében.

Igen, Nadányi nehezen illeszkedett bele a kisvárosi, de talán helyesebb azt mondanunk: a falusi milliőbe. Berettyóújfalut különben ő nevezte el faluvárosnak. Váradon már jelentős írók, újságírók, színészek társaságában forgolódott, Budapesten az Otthon Kör törzstagja, Nagy Lajossal és másokkal sakkozik, és minden partnerének mattot ad. Nehezen viselte a kötöttségeket, bár családilag érdekelt volt a megyei status quo fenntartásában. Édesanyja a MANSZ megyei elnöknője, bátyja előbb főszolgabíró, majd alispán, a főispán, piskárosi Szilágyi Lajos dr., császári és királyi kamarás veje, s szinte minden vármegyei poszton rokon ül.

A költő azonban – lévén humoros, sőt ironikus alkat – kajánul figyeli a neobarokk Magyarország bihari dzsentri tenyészetét, a nyusztprémes, kacagányos, bandériumos főispáni installációkat, kineveti a hivatalnoki körülményeskedés alázatos formuláit, a cím és rangkórságot. Nem átallotta nevetségessé tenni még a főispánt sem: (…)

Egy úton jár, gondolj csak arra
Őméltósága, meg a marha.
Amellett ebben nagy veszélyek
Rejtőznek, hogy erről beszéljek,
Mert a csapatból ki-kitör,
Járdára csap fel az ökör,
S a méltsás úr után csatangol
És aki szembejön olyankor,
Nem látja meg mögötte rögtön
Az ökröt, csak a szarvakat
És azt hiszi, nem is az ökrön,
Hanem… De nem, ezt nem szabad!

Őméltósága Némelykor tett lépéseket a váltás, az elmozdulás érdekében. Ki máshoz fordult volna segítségért, mint ifjúkori barátjához, az agilis Zilahy Lajoshoz, aki már többször is a hóna alá nyúlt. Például színdarabírásra ösztönözte. Az ajtó c. kalandba Nadányi – a pompás szereposztás ellenére: (Honthy Hanna, Gózon Gyula, Ráday Imre stb) – belebukott. Ennek a tétova próbálkozásnak egyetlen dokumentumát ismerjük, Zilahy Lajos 1932-es levelét, amely így hangzik: „Kedves Barátom! A napokban alkalmam volt beszélni ügyedről Hóman miniszterrel. Nagyon a lelkére kötöttelek, ennélfogva lépj fel Pestre és jelentkezzél Ivántsovits Kálmán miniszteri titkárnál, akinek Hóman a jelenlétemben adta ki az utasítást, hogy próbáljon kisütni valamit. Miután egy miniszteri titkár egyedül soha nem tud kisütni semmit, szükséges volna, hogy a sütésnél segédkezzél, amíg az ügy meleg.” Minthogy azonban a kitörés nem sikerült, olykor közszereplésre is kellett vállalkoznia, helyi ünnepségekre illett alkalmi verseket szereznie, előadásokat tartania. Jelentőségénél fogva kiemelendő a Szabó Pállal, a vármegye egyik „fekete bárányával” közösen tartott szerzői est, amelyet ő kezdeményezett.

1933-ban Arany Jánosról többször is tartott előadást.

1933-ban a MANSz Arany János emlékestjén „Arany, Petőfi, Vörösmarty és Berzsenyi verseiből olvasott fel részleteket, és azokból megállapítja, hogy Petőfi mindig bátor hangjával, Vörösmarty pátoszával, Berzsenyi mennydörgés-szerű erejével szemben Arany az aggódó honfi-gond, a valóság költője. Petőfi a csillagokba tekint, Vörösmarty a felhőkig szárnyal. Arany János az első modern magyar költő, aki a legtermészetesebb eszközökkel alkot nagyot, talán maga sem tudja, hogyan. Mert a költészet olyan találmány, amely csak addig érvényesül, amíg föl nem találják.”

1935-ben nevezetes Kosztolányi-estet rendezett K. Harmos Ilona közreműködésével. 1936-ban egy Arany-kézirattal bizonyította, hogy a nagy költő milyen lelkiismeretesen látta el jegyzői feladatát Nagyszalontán. Az elnöklő főispán „bemutatta az egybegyűlt társaságnak a vármegyei levéltárból kiemelt egyik kézírását Arany Jánosnak, egy egyszerű beadványt, amelyet Nagyszalonta község nevében a Tekintetes Karokhoz és Rendekhez írt saját kezűleg Arany János. A jelenlévők hosszasan elgyönyörködtek a gyönyörű kézírásban, s a kitűnő fogalmazásban, amelynek a negyvenes években oly nagy híre is volt, és lelkesen ünnepelték Nadányi Zoltánt és vele a jelenleg őt kitüntető mostani Kisfaludy Társaságot.” Még abban az évben ismét méltatta a nagy bihari költő elődöt a kaszinó társasvacsoráján. Több példával bizonyította, hogy „a természet képeihez ő igazította hozzá látásunkat. Nem is képzeljük, mennyire az ő szemével látunk mindent. Mit tudjuk mi azt, napjában hányszor gondolunk Arany Jánosra.” 1940 májusában tagja volt annak a küldöttségnek, mely Bihar vármegyét képviselte Bessenyei sírjának exhumálásakor. 1940 szeptemberében jelen volt Csonka-Bihar megye utolsó közgyűlésén, majd visszatért ifjúkora városába, Nagyváradra, ahol nagy ovációval és szeretettel fogadták. 1941 nyarán Egyed Zoltán, a Film-Színház-Irodalom neves szerkesztője látogatott Nagyváradra. Riportjában többek között ezt írta: „ A Japport teraszán szíveskedik hozzánk Nadányi Zoltán vármegyei főlevéltáros úr és mellékesen Magyarország egyik legnagyobb élő lírikusa. Bagariára cserzett aszketikus arcából két sötét szem lángol felénk,

ahogy szemrehányást teszünk neki, mert esztendők óta nem írt új verset. Megmagyarázza, hogy miért, s azzal exkuzálja magát, hogy azért dolgozik ám, éppen regényt ír Révaiéknak. Ha – hagyják! Ma is egyik legizgalmasabb fejezet közben állították fel az íróasztalától, hogy jöjjön azonnal, mert egy falusi ember iratait kell eligazítani, aki meg szeretne esküdni a szíve választottjával. – S ezt csak maga a főlevéltáros úr tudja elintézni – kérdezzük? – Magad uram, ha szolgád nincsen – feleli diplomatikusan, s egy angyal mosolyával a magyar irodalom-költő büszkesége. Mellesleg megjegyezzük, ő a népszerű Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte szerzője is. Mástól tudjuk meg, hogy nincs neki se helyettese, se titkára, de még egy kisasszonya se. Egyedül bolyong, matat és buzgólkodik a levéltár tizenhat óriási termében, emeletes polcokon elhelyezett fóliánsok és iratok között.” Országos lapban megjelent híradás tanúskodik róla, hogy 1942 első napjaiban elvállalta Maróth Annie és Pataky Jenő estjének bevezető előadását a Szigligeti Színházban, amelyet szélsőjobboldali elemek megzavartak, a rendőrségnek kellett helyreállítania a rendet.1943-ban a Film Színház-Irodalom még interjút készített vele munkavégzés közben a boltíves levéltárban, ahol fehér köpenyben szolgálja ki az ügyfeleket, főleg budapesti ügyvédeket. Egy-két emlékező szerint Nadányi hivatali helyzeténél fogva, hajlandó volt segíteni üldözött állampolgárokon. Hogy ez miben nyilvánult meg, nem tudjuk pontosan, de Cseres Tibornak van egy írása, mely arról szól, hogyan szerzett nemesi igazolást, (mert csak így lehetett a Ludovica hallgatója, majd katonatiszt) egy bizonyos Thormay Béla nevű árva fiú, Cseres katonatiszt társa. „Nyár elején Ványáról átvonatoztam Újfaluba, s ha aznap nem is, másnap (az állomáson aludtam) Nadányi elé kerültem. Kopaszodó, szép úriember volt. (…) Kikérdezett. Aztán kikiáltott az irattárba: – Reszegi úr, kérem! Reszegi! – Olyan ember jelent meg a szólításra, akihez akkor sem fordultam volna bizalommal, ha nem int mindenki mástól óva árvaházi jótevőm. – Tessék, nagyságos uram. – Reszegi, kérem! Ennek a nemes fiatalembernek kiállítunk Thormay Béla névre, természetesen téhával és ipszilonnal, egy Zsigmond király korából származó nemesi igazolást a Ványai és Szerepi előnevek

kel; egy példányban, hiteles másolatként. Itt van öt pengő az okmánybélyegre. (…)” A következő hónapokat beárnyékolják a háború, s főleg a zsidótörvények keltette izgalmak, lévén felesége szülei zsidó vallásúak. 1944 nyarán, lakását, értékeit hátrahagyva, lóhalálában menekült feleségével Nagyváradról. Kőszegen, Weöres János vasgyáros, Katalin lányuk férje bújtatta őket, majd miután Horthy Miklós erőteljes nyugati figyelmeztetésre leállíttatta a zsidók deportálását, Budapestre mentek, s noha lakásuk bombatalálatot kapott, ott vészelték át az ostromot. Egy váradi barátjához írott 1947-es leveléből idézünk: „Az 1944-es esztendő nagyon kifárasztott, valóságos letargiába estem akkoriban és nagyon nehezen ocsúdtam belőle. (…) Én magam itt ragadtam Pesten, itt ért a felszabadulás, és utána nagyon jól találtam itt magamat. Pest megye levéltárába vagyok beosztva hivatalilag.” 1949-ben ment nyugdíjba azzal a szándékkal, hogy csak irodalmi munkásságának fog élni. De azon a bizonyos 1949-es hírhedt írószövetségi közgyűlésen őt is kizárták a tagok sorából, és évekig nem jelenhetett meg a neve, csak műfordítóként.

Amikor rendeződni látszott a helyzete, már szervezetében hordta a gyilkos kórt, amely édesapjával is végzett. Aranypiros pillangó c. kötetét még ő állította össze, de megjelenését már nem élte meg: 1955. február 2-án meghalt.

LÁBJEGYZETEK:

1 Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. Pest, 1861. 8. köt. 6-14., ill. Pótkötet. Pest, 1868. 340., ill. egyéb források.
2 Bakó Endre. Nadányi Zoltán világa. Debrecen, 2009. 173-178
3 Szűcs Sándor levele a dolgozat szerzőjéhez. Biharnagybajom, 1973. január 17.
4 Nadányi Zoltán levele Babits Mihályhoz. 1931. dec. 27. OSZK Fond III/929. Babitsné a levélre ezt jegyezte: „Mihály nem ismerte személyesen, de nagyon becsülte és gyakran élvezte kitűnő formaérzékkel megírt verseit.
5 Nagy Lajos: A menekülő ember. Bp., 1977. 254.
6 Nadányi Zoltán levelesládájából. Szerk.: Bakó Endre. In: A Bihari Múzeum Évkönyve. Berettyóújfalu, 1976. 335.
7 Nadányi Zoltán és Szabó Pál szerzői estje. „Bihar”, 1933. ápr. 6. 1.
8 Nadányi Zoltán Arany Jánosról. Bihar, 1933. márc. 16. 1.
9 Az est teljes dokumentálása: Bakó Endre: Kosztolányi a „faluvárosban”. In: Bihari Füzetek. Berettyóújfalu, 2000. 38.
10 Élénk társadalmi élet a Bihar megyei kaszinóban. Bihar, 1936. február 20. 1.
11 Nadányi Zoltán Arany Jánosról. Bihar, 1936. december 24. 1-2.
12 Bakó Endre: Nadányi Zoltán Bessenyeiről. In: Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2011/1. 39-45.
13 Várad, Várad, Nagyvárad, de pompás kis város vagy! Film-Színház-Irodalom. 1941. június 6-12. 4-5.
14 Nomád levele három Zoltánról. Magyar Nemzet, 1942. jan. 20. 4.
15 Bella Andor: Nadányi Zoltán a költő őszinteségéről. 1943/7