Dáridó 3.fejezet

Az előbb ott hagytam abba mesémet,
Hogy gyalogfutó Kengyel félve felesége szemének pillantásától
Indult el haza a kocsmából.
Mindeközben a kocsmában történteteket
Már tudta tüzes szemű Etel.
Hogy honnan azt én nem tudom csak sejtem,
De azt nem merném szétkürtölni mert vagy igaz vagy nem,
De ha minden igaz az információ szerzés,
Nem tulajdonítható semmiféle ultrahallásnak vagy ultralátásnak
Amivel gyalogfutó Kengyel szerint az asszony rendelkezik,
Szerintem sokkal inkább tulajdonítható a nyugdíjas pletykaláncnak
Amiben a falu ám igen magas szinten bővelkedik.
Ám nem ez a lényeg, hanem az
Hogy ezt a hírt meghallva,
Tüzes szemű Etel mérgében kiszaladt az utcára
S az urát ott várta csípőre tett kézzel,
S szemében hatalmas tűzzel,
Várta, hogy hazajöjjön élete párja.
De miután az óra már átlépte a tízet,
S az ég is lassan besötétedett,
Urát nem látva
Tüzes szemű Etel berohant a házba,
És egy péklapáttal tért vissza,
Melyre már rég nem ragadt tészta, 
Ugyanis már csak díszként szolgált,
Mert a kenyeres mára jól értette dolgát. 
Így állt a kapuban tüzes szemű Etel,
Ki férjét várta, s meg is kapta,
Mert az lassan már ballagott haza,
De amint meglátta szíve szerettét,
Ahogy állt égő szemekkel, s fogta a lapátot,
Nem tudni, hogy a bortól vagy a félelemtől,
De lefőtt hirtelen, 
S valószínűleg energiát adott neki a félelem,
Mert ledobva csizmáit,
Még egy átlumpolt este után is,
Úgy futott kifele ebből a világból
Mintha ki se vette volna részét a dáridózásból.
De tüzes szemű Etel bár mérges volt urára,
Nem futott utána 
Mert nehéz természetét nem bírták lábai,
S inkább bement a jószágok dolgát ellátni.
Ami pedig gyalogfutó Kengyelt illeti,
Ő nem nézett vissza sem úgy elszaladt,
Átfutott ő úton, bokron, s árkon,
Csak, hogy tüzes szemű Etel a nyomára ne találjon.
Így nagy félelmében, 
Még lehet ma is fut, ha meg nem állt.
Én is itt fejezném be róla szóló mesémet,
Csak még le kell írnom,
Hogy miért csináltam az egészet.
Hát az az igazság,
Hogy tanulságnak szántam,
S azt, hogy néha lódítottam,
Ezért meg sem bántam.
Mert ez a mű azt a célt szolgálta,
Hogy felhívja a figyelmet,
Hogy az embernek gyakran áshatnak vermet.
Egyes emberek,
Kik ha pénzt sejtenek, 
Bármire képesek.
S ilyenkor nekünk kell vigyáznunk,
Hogy át ne essünk azon a palánkon,
Miután az ember elveszíti józanságát,
S ezáltal jó pár forintját,
Melyért ő keményen megdolgozott.
Így hát azt javaslom igyanak, csak ésszel!
Hogy zsebük továbbra is tele legyen pénzzel.
Úgy érzem elmondtam azt amit látok,
Így hát további szép napot kívánok.