Dáridó 2.fejezet

Gyalogfutó Kengyel a faluba beérve,
Boldogan titkolta mi van bal csizmája tövébe.
Büszke volt magára, hisz megdolgozott érte,
De nem mert menni a kocsma közelébe, 
Mért félt attól, hogy egy részét elissza
S akkor a hátán fog csattani a seprű botja.
De ha megőrzi a pénzt s hazaviszi?
Akkor az asszony boldog s hálás lesz,
S az asztalra a legfinomabb falatokat teszi.
Ilyen okos gondolatokkal tartott a faluvégnek,
Csak azt nem vette észre, hogy a sarka kint lóg a pénznek.
De biz észrevette azt a falu zsiványa,
szépen csiripelő Sára.
Kinek arcán már megjelentek a ráncok
Hisz ő e világból már vagy ötven évet látott.
Becenevét onnan kapta,
Hogy tudja róla a falu apraja s nagyja,
Hogy utál inni vizet,
S inkább a sörös s boros korsó alját nézi meg.
És olyankor alkohollal bőven átitatott torkát,
Énekhangok kiadására készteti, 
Melynek hatására olyan szép ének hagyja el száját,
Ami visszaidézi egyhetes gyermekek rívását.
Hangjánál már csak látása s hallása volt jobb,
Mellyel messziről megérezte a pénzszagot, 
S eszének köszönhetően mindig meg is szerezte,
Amit rejtett mások zsebe.
Most is elhatározta, hogy bort nem iszik csak vedel,
S erre kapóra jött gyalogfutó Kengyel.
Kihez rögvest odament köszönni,
Hogy ki tudja a szájából a sajtot énekelni.
De a mi gyalogfutó Kengyel barátunk hajthatatlan volt,
Úgy nézett ki mint aki nem is szereti a bort.
De szépen csiripelő Sára más esélyt már nem látva 
E szavakkal csalta be a kocsmába:
“Bátyám jöjjön már be velem
Ide szembe az ivóba
Mert tudja elhagyott a Jóska
S bánatomban innom kell.
Csak restellek egyedül bemenni.
De önnek nem kell innia!
Csak egy szépasszonyt megszánnia.”
Mivel szelíd lelkű ember volt az öreg gyalogfutó Kengyel
S egy kicsit eszetlen ember
A csapdát nem vette észre,
S e szavakkal a kocsmába belépett:
“Nem bánom bemegyek”
Újabb gyümölcse volt ez szónoki tevékenységének.
Bent a kocsmában nagy forgalom volt,
Csak a kocsmáros törölgette a port.
És, hogy ki volt a kocsmáros?
Hát ki más lett volna,
Mint a szép életű Pósa.
Akit azért hívtak szép életűnek 
A falusi kreatív emberek
Mert már letöltött hosszú börtönéveket,
Kocsmából való borlopás miatt,
S miután kijött egyszerű iróniából
Kocsmát nyitott önszántából.
De mivel a faluba kocsma már volt,
Ezért ez csak ott állt s fogta a port.
Csak néha tévedtek ide be emberek
Legtöbbször idegenek, de ők is csak az esőtől féltek,
És a kocsmáros ajánlataiból nem kértek.
De most csak úgy csillogtak szép életű Pósa szemei,
Mikor szépen csiripelő Sára a kilógó pénzt mutatta neki.
Szép életű Pósa értette a célzást,
S azonnal előttük termett két korsó borral
S mellette szép nyájas szóval
A következőt mondta:
“A kocsma ajándéka e két korsó bor.
Kérem ezt feltétlen igyák meg,
Mert ha nem megsértődök, 
S szemtelenségnek veszem.”
E szavak hallatán szépen csiripelő Sára
Nem ült le míg a bort meg nem itta állva.
Majd hirtelen leülve gyalogfutó Kengyelt
A bor lehúzására kérlelte.
Szép életű Pósa is ily szavakkal biztatta:
“Kérem igya meg a tiszteletemre!”
Az öreg gyalogfutó Kengyel leült asztalához,
S a korsót odahúzná magához,
De ekkor eszébe jutott asszonya tüzes szemű Etel 
Ki azóta otthon epekedve figyel.
S várja őt, hogy vigye a pénzt,
S vegye le a tejet amit az éhező tehén tőgye rejt.
De azt gondola utána amit el is szónokol:
“Csak ezt iszom meg a borból.
S már itt se vagyok.”
S már le is húzta jó magyarosan,
De szép életű Pósa már rohan,
S hozza a következő kettőt,
Hogy az ő tiszteletére igyanak elegendőt.
S mivel gyalogfutó Kengyel már megízlelte e nagyszerű nektárt,
A józanságot úgy kerülte mint mások a leprást.
Így ittak nagy boldogan egy ideig,
míg nagy dolog nem történik.
S meg történt az amit még senki sem várt,
Hogy szépen csiripelő Sára rákezdett a nótázásra,
Mely nagyon lelkesítő lehetett,
Mert pár korsóval később,
Gyalogfutó Kengyel barátunk is nótázásra adta a fejét,
S nem érdekelte már az, hogy levegye a tehén tejét.
Hogy a nóta milyen volt?
Hát én inkább nem minősítem.
De biztos szép lehetett,
Mert be-be néztek az emberek,
Hogy mi történik itt?
De először bemenni csak egy ember mert,
Ki nem volt más mint a falu papja,
Vígan prédikáló Koppány,
Ki nevét onnan nyerte,
Hogy pap létére szerette ha pörög nyelve,
S ehhez segítségül hívta a remek feleseket,
Miktől az ember csak úgy mekeg.
Így tett most is, s leült két víg énekesünk közé,
S most már a többi embert is köszönté,
Szép életű Pósa az ajtónál állva,
S egy félóra alatt tele lett eme nemes bárka.
De a hangulat még csak most csapott a magasba,
Mikor gyalogfutó Kengyel táncos hajlamait mutatva,
Felállt s elkezdte ropni,
De mivel nem volt muzsika
Mi ritmust adott volna,
Ezért zokni Zolika,
Ki nevét mindig otthon hagyott zoknijairól kapta,
Muzsikusi tehetségét mutatva,
Leült egy boros korsó, 
egy sörös üveg, s egy félcentes pohár kíséretében,
S két késsel azokat ütögetve, teremtett zenét.
Erre aztán már gyalogfutó Kengyel is jobban járta,
Kinek tánca engem arra emlékeztetett,
Mikor a játszó gyerekek,
A z erdőben ráestek egy nagy hangyabolyra, 
És ordítva s toporzékolva
Próbálták kirázni a hangyákat gatyájukból.
Gyalogfutó Kengyel barátunk a sok bortól
Elvesztette eszét, és ítélőképességét.
Ezért nagy kurjantva
E szavakat ordította:
” Most mindenki a vendégem!”
Erre hirtelen csend lett,
Csak egy két ember tengett s lengett.
Mindenki csendben nézett gyalogfutó Kengyel barátunkra,
Senki sem tudta, hogy ez most igaz vagy csak monda?
De ez pont kapóra jött szépen csiripelő Sárának,
Ki megtörve a csendet,
E kérdést tette fel gyalogfutó Kengyel őméltóságának.
” És mibűl állja kend azt a sok bort?
Tán magára szakadt a bolt?”
E kérdésen kicsit sem lepődött meg a mi gyalogfutó Kengyel barátunk,
S eszét vesztve szó nélkül, kirántotta bal csizmája szárából,
A zacskó pénzt, s úgy dobta a pultra mint a gézt.
Erre lett olyan nagy dínomdánom 
Melyet még senki sem látott e világon.
Mindenki énekelt s táncolt,
Élvezték a bor nyújtotta mámort.
E kis kocsma nagy hírnévre tett szert, 
Odavonzott nagyon sok embert.
Gyalogfutó Kengyel barátunk is jól érezte magát,
Hisz fiatal lányokkal táncolt, kiknek fogta a derekát.
De a nagy dáridónak sok ember bánatára vége lett,
Amikor a pénzes zacskó kikopott, és belőle a pénzt,
Ki más ölelgette volna mint szép életű Pósa,
Aki ennyi pénzt még soha nem látott egy csomóba.
Csak ő nem sajnálta, hogy vége lett a bálnak
S az emberek már hazafelé járnak.
De boldog volt ott szépen csiripelő Sára is,
Ki a pultnál ülve lábát lóbálva számolta a pénzt,
Melyért ő nagy áldozatokat hozott önként,
Hisz olyat csinált amit ő nem szeretett,
Ivott s közben táncolt eleget.
De megérte, mert megkapta a százezres jussát,
Mert megegyeztek szép életű Pósával,
Hogy megelégszik a pénz felével,
És ott azon nyomban, megtöltötte gyomrát mustlével.
Egyetlen egy ember volt csak ki rosszul érezte magát,
Gyalogfutó Kengyel ki már érezte a verés szagát.
Ilyen gondolatokkal indult el hazafele,
Hol már feleségének izzott a tekintete.